SOMLÓ.

Omnia vincit amor: quid enim non vinceret ille!

Virg.

              1.

Ti! a magyar Helikonnak
  Elmés, szíves munkási,
Kik által oly szépen nyílnak
  Kasztál lelkes forrási,
Melyek nélkül Árpád faja,
  Bár fegyvert jól forgatott,
De az ember legszebb s legjobb
  Kincsével nem bírhatott, -

              2.

Barátim! kik által kedves
  Lett nékem is Helikon,
(Szép, midõn ily erõt vehet
  Egyik szív a másikon!)
Kiknek lelke fellengezvén,
  Lelkem is felkapátok, -
Vagy szívetek ömledezvén,
  Szívem is elrántátok

              3.

Görög, Takács! hallgassátok
  Szittya-múzsám szavait,
Ki megjárván õseinknek
  Most már puszta várait,
Somlón, e jó ború hegynek
  Napnyúgoti ormában
Ezen regét olvasta volt
  A vár mohos falában. -

              4.

Néz a magyar, - ki Balaton
  Szívemelõ tájáról
Sümeg felé - Somlónak jön,
  S a múlt idõ koráról
Emlékezik, jobbra balra
  Õsink üres fészkeit
Látván, s mintegy körülöttük
  Sejtvén azok lelkeit.

              5.

Nézek én is, haj! - s eltelik
  Lelkem régi képekkel,
Valamikor egy ily várnak
  Én alatta megyek el;
Hol a büszke magyar nemes,
  Egy kis király várában,
Boldogúl élt szabadsága
  S kedvesei karjában;

              6.

Hol az arany borral teli
  Billikomok forogván,
S barátsággal kötött szívek
  Örömhangja zajogván,
Örömére a gazdának
  S nemes feleségének,
Szegény s boldog, úr és szolga
  Örûl vala éltének;

              7.

Honnan, midõn úgy kívánta
  A hazának ideje,
Szabadsága- és honjáért
  Égvén szíve és feje, -
Mint a zápor, mely leszakad
  A felhõbõl zuhogva,
Úgy szakad le a hazafi,
  Vitéz szíve dobogva; -

              8.

Úgy szakad le boldogsága
  S szerelmének ölébõl,
Édes-kedves övéinek
  Forró ölelésébõl; -
S elszágúldott, fegyverében
  Zörögve és villogva; -
S rácsapott az ellenségre
  Fergetegként csattogva.

              9.

S ott esett s halt a sok nemes,
  A kard vitéz markában; -
De megmaradt a szabadság
  A jól védett hazában!
Ott esett s halt! ott a csontja
  Távol minden övétõl,
Messze nemes õseinek
  S maga édes fészkétõl.

              10.

De a mely most pusztán áll fenn, -
  Öszveroppant kõhalom:
Feldúlá a mindent dúló
  Legfõbb erõ s hatalom,
Az idõ, mely vasgyomrával
  Megemészti, a mi van
E temérdek természetnek
  Minden szege-lyukában.

              11.

Pusztán áll, - az enyészetnek
  Szomorító bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek, -
  Most a baglyok lakhelye.
A vár setét falain most
  Magas kórók lengenek,
S a falak moh-szakállában
  Hangyák, férgek pezsgenek.

              12.

Szabadon jár s üvölt a szél
  Az ablakon keresztûl,
S némán komor helyhezetben
  Néha ott egy bagoly ûl,
Honnan hajdan a földesúr
  Kevély szemmel tekintett
A környékre, hol több falú
  Parancsokat tõle vett.

              13.

Borzasztó, bús, mély csend hallgat
  A falak közt mostan ott,
Hol hajdan az úri élet
  S öröm mozgott és zajgott.
Csak a róka, mely ott lakik
  A várnak egy boltjában,
Gördít néha meg egy követ
  A köveken futtában.

              14.

Vagy a vércse visít ottan,
  Ha megtérvén estvére,
A vár felett kereng, lebeg -
  S ülni készûl fészkére.
Vagy egy fal-fok, megemésztve
  Az idõ vasfogától,
Zuhan s roppan le, megválva
  Több százados társától.

              15.

Hahogy ide vetemedik
  Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz
  Igaz rokon s atyafi, -
Hah! miket kell éreznie
  Feldagadó keblébe’, -
Ha Hunnia, a hajdani,
  A dicsõ jut eszébe?!

              16.

Hej barátim! õseitõl
  A magyar, a mostani,
Azoktól, kik fenn laktak, - ez
  Be eltudott fajzani! -
Be leszállott a magasról
  Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége,
  Híre, neve, kellete!!