ELSÕ ÉNEK.

              1.

Hogy Mohácsnál Árpád népe
  A fejét elvesztette;
Hogy a török Hunniának
  Szívét ketté metszette: -
Hogy - míg Lajos koronáján
  Két hatalmas czivódott,
Mahometnek vad csordája
  Magyar vérben gázlódott:

              2.

Hogy eltûne Hunniából
  A vitézség, büszkeség,
A jámborság, az igazság,
  A barátság, szívesség; -
Hogy elfajúlt Mátyás népe
  Híres nemes magától
S veszélyének engedtetett
  A sors örök urától;

              3.

E veszélyes idõ után,
  Mely annyi vérrel folya,
Megbékélvén s megosztozván
  Ferdinánd és Zápolya; -
S felállván a hét fõ birák,
  Lassanként a békesség
És a törvény székbe ûle
  S felderûlt a magyar ég:

              4.

Akkor Sümeg városának
  Kálmán volt a mestere;
Sümeg s egész környékének
  Igen kedves embere.
Híres, jeles ember volt ez
  Sok szép mesterségérõl,
S messze földön isméretes
  Hírérõl és nevérõl.

              5.

Kálmán vala az egy neve:
  Kinek fia lehetett, -
Errõl tõle senki soha
  Semmit ki nem vehetett.
Csak, hogy a magyar s nemes ember,
  Azt õ fennen vallotta;
S hogy Rómából jött Sümegre,
  Azt is gyakran mondotta.

              6.

Szegény volt; s hogy Sümegre jött,
  Hóna alatt egy koboz,
S egy könyvekkel tölt tarisznya
  Volt a bútyor, melyet hoz;
S egy serdûlõ szép leányka
  Ballag vala mellette,
Kálmán ezt, mint kedves kincsét,
  Ápolgatva vezette.

              7.

Épen, hogy a városba ért,
  Akkor tevék gödrébe
A mestert, - ki nagy borkulacs,
  Rossz brúgó volt éltébe’.
S Kálmán annak hivatalját,
  Tisztét s helyét felkérte,
És a város jó papjánál
  Czélját legott elérte.

              8.

S nemsokára, hogy néhányszor
  Orgonált és énekelt,
S verseivel, hangjaival
  Szívet mélyen érdekelt,
S kinyílván, hogy külömbféle
  Mesterséget tud õ még,
Csudálta és szerette õt
  A sümegi közönség.

              9.

Sokat járt-kelt, látott, hallott,
  S tudó is volt valóban
Ez a Kálmán, - ritka ember
  Minden szépben és jóban.
Tudománya annyi vala,
  Hogy abból egy század rész
Sok volt, midõn csak hadakat
  Forgatott a magyar ész.

              10.

Mise alatt, ha az Istent
  Fellengezve dicsérte,
És szavait az orgona
  Hangjaival kisérte, -
Ha zsoltáros gondolati
  Az egekben járának,
Színe elõtt a menny és föld
  Mindenható urának:

              11.

Akkor a nép egy szeráfot
  Vélt hallani szavában,
S mennyet-földet öszvezengni
  Az orgona hangjában: -
Énekének szárnyaival
  Felkapván a lelkeket,
A mennyei idvességgel
  Tölté meg a szíveket.

              12.

Ha pediglen gyors ujjakkal
  Õ hárfáját pengette,
S szívérdeklõ verseiben
  Önn’ dalait zengette;
Ha Mohácsról vagy Várnáról
  Szólott Homér lelkével,
Vagy Hunnia diadalmit
  Mondta Pindár tüzével; -

              13.

Hol szaggatván, hol tüzelvén
  A nyílt magyar lelkeket,
Ezerféle indúlatra
  Ragadozá ezeket.
Ha szerelmet dalol vala,
  Szívét öntvén versébe,
Elmeríté az érzeményt
  A kény gyönyörûjébe.

              14.

A lelkével megegyezett
  Ábrázatja, termete;
Szelíd s nemes, szép volt ez is, -
  S jámbor az õ élete.
Hanem büszke volt e Kálmán:
  Jó szavát az nem vette
Soha, a ki becsületét
  Valahogy megsértette.

              15.

Becsûlte is Kálmán mestert
  Minden ember s kedvelte,
A jó embert, a nagy mestert
  Benne kiki tisztelte.
Szerencsés volt, ki Kálmántól
  Egy-két órát nyerhetett;
Szerencsésebb, ki Kálmánnak
  Barátja is lehetett.

              16.

De a fõrend kiváltképen,
  Sümeg kies körében,
Csorbát érzett Kálmán nélkül
  Minden vendégségében:
Ízetlen volt a mulatság,
  Melyet muzsikájával
Nem emelt, s nem lelkesített
  Ossiáni szavával.

              17.

Örömest is járt õ szerte
  Az uraknak házába,
Férfiak- és asszonyoknak
  Vegyes társaságába;
Hol versekben adván elõ
  Hunniának gyászait,
Bús, nemes, nagy érzésekre
  Gyújtá annak fiait.

              18.

Nagy hazafi lévén maga,
  Azt szerette volna õ,
Hogy, mint szíve, úgy érezne
  A hazában minden kõ.
Ilyen mester, mint e Kálmán,
  A mióta mester van,
Sem elõtte, sem utána
  Nem volt Magyarországban.

              19.

Büszke is volt mesterében
  Sümeg egész városa;
Sõt, a mi több, süvegelte
  Kálmánt Sümeg lakosa,
S az uraság várnagyját majd
  Véle egybe vetette,
Mióta a püspök egyszer
  Õt magával etette.

              20.

Mint a mester, szint oly jeles
  Volt a maga nemében
A leánya, a szép Lóra,
  Most már virág-évében.
Mert az atyja által mívelt
  Lelkes mesterségekben
Õ is arra vitte volt már,
  Hogy - csuda volt ezekben.

              21.

Az akkori kisasszonyok
  Gyáva társaságában
Úgy állott õ, mint egy tündér,
  Formált valóságában.
Tehetségit, érdemeit
  Szépen formált lelkének
Tündöklõbbé teszik vala
  Kellemei testének:

              22.

Fényben úszó kék szemei,
  Mint a patak kristálya,
Melyben a hold nyári estve
  Magát szépen formálja,
Szép lelkének s jó szívének
  Valának hív tükrei,
S benne szépen tündöklének
  Valójának kegyei.

              23.

Ajaka, mint a cseresnye,
  Mely vérsebre pattana,
Meggyûlt feles nedveitõl,
  Arczájában olyan a’;
S nem lelketlen csók-adásra
  Látszott lenni formálva,
Se nem gyarló csacsogásra
  Csörgetõnek csinálva.

              24.

Arczájának atyjáéhoz
  Hasonlító vonási,
S minden kegyes érzeményre
  Szemérmes szép nyílási;
Általában tetemének
  Deli sugár termete,
Alázatos viselete
  S példás tiszta élete.

              25.

Beszédibõl kisugárzó
  Csillagi egy elmének,
Melybe Kálmán tanítási
  Sok tudományt öntének;
Úgy felkapták ezt a szûzet,
  Hogy, szintén mint atyjának,
Oly híre járt szájról-szájra
  A szép Mester-Lórának.

              26.

Sümeg köre fészke vala
  Akkor is sok nemesnek;
Csaby Miklós házát tarták
  Itten fõkép jelesnek.
Eme Csaby, Rendek ura,
  Ottan lakott Rendeken; -
Derék ember és tehetõs,
  Bírt még sok más helyeken.

              27.

Most, midõn a magyar szívek
  Sorsaikban bátrabbak
Lettek megint a békében
  S egymás eránt nyíltabbak,
Az õ háza, kedveltetvén
  Ifjúságtól, vénségtõl,
Mindég forrott a sok úri
  Jövõ-menõ vendégtõl.

              28.

A gazdának emberséges,
  Barátságos jó szíve,
(Tulajdona a magyarnak,
  Ki vérének még híve,)
Vonszá oda úgy az embert
  Miklós úrhoz Rendekre;
Az ifjaknak vala fõkép
  Az udvara kedvekre:

              29.

Tudniillik: három rózsa
  Virágozott házában,
Leányai, minden egyik
  Másképen szép magában,
Ágnes, Gunda és Piroska
  Voltak az õ neveik, -
Drágák, minthogy nagy értékkel
Adódtak szép kezeik.

              30.

Miklós lévén legutolsó
  A Csabyak fajában,
Ezek voltak örökösi
  Valamennyi javában.
Azért, szinte mint bucsúkban,
  Jött-ment Csaby házánál
Az ifjúság, s bálványozott
  A három szûz lábánál.

              31.

Kálmán is megfordúlt gyakran
  Leányával Csabynál;
Szeretett ez andalogni
  Hárfája bús hanginál;
Kedvelte õ a tudományt,
  S a szépmesterségeket,
Ámbár hadban töltvén éltét,
  Nem ûzte volt ezeket.

              32.

Mert meghódít minden embert,
  A kiben nem kõ a szív,
Az õ bájos hatalmával
  A jól elsûlt mester-mív;
S szelídséget, szivességet
  Lehelvén a mesterség,
Nemesebb és boldogabb lesz
  Általa az emberség,

              33.

S nem külömben bánt a jó úr
  Kálmánnal és Lórával,
Mint egy kedvelt barátjával
  S leányinak társával.
Nemes lévén, noha szegény,
  És mesterség kenyere,
Az urakkal evett-ivott
  Sümeg híres mestere.

              34.

Egykor Miklós poharára
  Sokan öszvegyûltenek
Csaby gazdag udvarába,
  S igen vígak lettenek:
Vegyes vala a társaság
  Férfiakkal, hölgyekkel; -
Ott volt Kálmán és leánya
  Muzsikai szerekkel.

              35.

Az ifjak közt legjelesebb
  Bakacs Elek vala ott, -
Szép s dús úrfi, - látására
  Sok leányszív dobogott.
Ura volt õ sok falúval
  Bíró Somló várának:
Még Zápolya adta volt ezt
  Már nem élõ atyjának.

              36.

Amaz idõk zavarjában,
  Hogy az erõ fegyverrel
Bánt és végzett kénye szerint
  A gyengébbik emberrel;
Midõn törvényt s igazságot
  Hatalom, kard s ököl tett,
S ki, mint akart s erejétõl
  Tellett, jó-rossz lehetett; -

              37.

Elek úrfi mégis jó lett
  Szilaj szabadságában,
Jó ember, mert természete
  Jóra indúlt magában;
De jó szíve mellett mégis
  Délczeg, daczos és szilaj,
Örök harczban neveltetvén,
  Hol vad lesz az ember-faj.

              38.

Békességben lévén ekkor
  Omár kontyos kölykei,
Fészkeikben tartózkodtak
  Hazánk nemes hõsei;
S Elek most még nem ismérvén
  A szerelem hatalmát,
Vadászattal öli vala
  Napjainak únalmát.

              39.

Most Csabynál, hogy az urak
  Éltéért a gazdának
Somló arany cseppjeibõl
  Vidám kedvet ivának,
Így szól Csaby: «Kálmán szomszéd!
  Mondd el az én nótámat,
Azt, a melyben véremmel is
  Megváltanám hazámat!»

              40.

S már elõre könnyek tölték
  A nemesnek szemeit;
S mintha csak elvágták volna
  Az öröm víg neszeit.
S Kálmán mester térde közé
  Vévén hangos hárfáját,
Bús és komoly helyhezetben
  Így énekli nótáját:

              41.

 «Eljött zúgva és ordítva
  A sors vészes órája,
S kihányatik sarkaiból
  A magyar szép hazája!
Mert Mohácsnál elvész Lajos,
  Mint Ulászló Várnánál;
És Zápolya - nem Hunyady -
  Trónust les és - hátul áll.

              42.

Mint midõn a feldagadott
  Tenger zajos árjai
Határjokban meg nem férvén,
  Kitolyongnak habjai,
S minden gátot elszaggatván
  Tovább tovább rontanak
És útjokban irgalmatlan
  Veszélyt, halált ontanak: -

              43.

Úgy a török, határjában
  Meg nem férvén dölyfével,
Vad keblében veszélyt hordva
  Kizúdúl mord népével, -
S tûzzel vassal dúlva mindent
  A magyar nép vérében
S hamvaiban, Budán áll meg,
  Az országnak szívében.

              44.

Haj! s most ezer irtóztató
  S hajborzasztó formában
Jár az ínség és a halál
  Szélt-hosszat a hazában.
Mohács magyar vértõl kövér,
  S csontból támadt halmain
A halál dög-lehellete
  Jár a szelek szárnyain.

              45.

Hunnia egy tátott nagy sír,
  Feneketlen s éktelen,
Árpád népét elnyeléssel
  Fenyegeti szüntelen.
Nincs hazája a magyarnak!
  A földön fut tétova, -
Magát ûzi és kergeti
  Török alatt a lova.

              46.

Némán néz az idegenbõl
  Õseinek fészkébe,
Fáj szíve, fáj! - és csikorog -
  S vérköny ég s forr szemébe’;
Valamerre szeme tekint,
  A rémítõ vázt látja,
Kinek ínség-szükség neve, -
  Éhség s halál barátja;

              47.

Ki borzadva arra mutat,
  A merre dúlva mindent
A háború, vérnyomain
  Holtra holtat rakva, ment.
Hol vastag füstgomolyokban
  Tûntek falúk, városok;
S vért-tajtékzó patakokban
  Múltak csoport lakosok.

              48.

Hol vérétõl hízott földjén
  Kenyeret nem gazdája,
Nem az arat, - éhel vész az! -
  Hanem szultán basája.
Hol jajgató csoportokban
  Visznek Iszter habjai
Magyarokat, kik, szegények,
  Most a pogány rabjai!

              49.

Hát békével nézzük, tûrjük
  Ily veszélyét hazánknak? -
Nézzük, tûrjük ily sérelmét
  Elszaggatott anyánknak? -
Mily fertelem éli, öli
  Asszonyink szûz testeit! -
Hah, jobb ezer sebbõl ontsuk
  Éltünk piros cseppjeit.

              50.

Rajta! rajta! hazafiak,
  Rajta, Árpád fiai!
Ne hagyjuk, hogy fészkeinket
  Lakják Ómár fattyai.
Hazánk sorsa Hunyadyvá
  Tegyen mindenegyünket, -
Áldja Isten fegyverünket,
  Vezéreljen bennünket!»

              51.

Így énekelt Kálmán mester,
  S könnye sürûn potyogott;
Kevés szem volt körülötte,
  Melyben köny nem csillogott.
A társaság örömzaja
  Néma búvá változott;
A gyász-ének minden szívben
  Nagy indúlást okozott.

              52.

Könynyel voltak megkeverve
  A bor arany-cseppjei,
Felszaggatva a magyar szív
  Kedvvel hártyás sebjei.
«De most egy mást, kedves Kálmán!
  (Így unszolt a társaság,)
Egy víg dalt, mert igen fáj ez, -
  Minden szava sebet vág!»

              53.

«Urak! (felel Kálmán mester)
  Magyar vagyok és nemes!
Nem tud a szív víg nótákat,
  Midõn súlya tetemes;
Fáj a szívem, sír, valamíg
  Hazámban e fene ûl, -
Valamíg egy boldog óra
  Néki jobb sorsot nem szûl.

              54.

A leányom mondjon egyet, -
  Mondj, leányom, egy víg dalt,
Te, kiben az élet kedve
  S öröme még ki nem halt.
Az ifjúság könnyû kora
  Csak múlólag érezi,
A mi az õsz hazafinak
  Buzgó lelkét vérezi!

              55.

Ne, óh ne is érezzétek
  Azt, hazám szép szûzei!
Hogy erõben tenyészszenek
  Kebletekben hõsei,
Kik megváltsák véreikkel
  Egykor õsök siralmit,
Bár a fû benõtte is már
  Akkor ezek sírhalmit!»

              56.

Szemérmesen vonakodva
  Kálmán akaratjára
A szép Lóra s elpirúlva
  Sokak unszolására,
Végre mégis lantjához nyúl,
  S általfutván húrjait,
Szépen ejtett hangjaihoz
  Imígy ejti szavait:

              57.

«Kemény tél van, - nagy zivatar, -
  Üvölt, ordít a felszél;
Tép és szaggat, kapkod, csapkod, -
  S közel vagyon már éjfél:
Pok várának magas tornyán
  A vas kakas csikorog;
És az erdõ a vár körül
  Zajog, bömböl és morog.

              58.

Mélyen alszik a gazdasszony
  Özvegy nyoszolyájában:
Férje messze a táborban,
  Nándorfejérvárában.
Poky Márton ez, Mátyásnak
  Igen kedves embere; -
A magyarnak szerencsés volt
  Akkor az õ fegyvere!

              59.

A kisasszony van csak ébren,
  Pokynak nyílt Rózsája;
Nem alhatik, - háborgatja
  Naponként várt mátkája;
Gábor ez, egy derék ifjú,
  Ládonyiak fajából;
Õ is most a törökön van
  Vitéz indúlatjából.

              60.

Poky Rózsa van csak ébren;
  A vén dajkát mellette,
Minthogy a vén mátkát nem várt,
  Az álom levetette,
Egyszerre nagy lárma támadt, -
  Embernyomok kopognak;
Fülel Rózsa, - remeg szíve -
  És erei buzognak.

              61.

«Nyiss ajtót, nyiss, Rózsa fiam,
  Ereszsz hamar melegbe;
Immár szinte megmeredek
  Itt a szörnyû hidegbe’!»
Megismervén atyját Rózsa,
  Szobájába ereszti, -
De, hogy másod magával jön,
  Ez Rózsát megijeszti.

              62.

Egy vén lantos jön Pokyval,
  Térdét veri szakállja,
S legalább száz telet mutat
  Arczájának aszálya.
«Kamrád mécse volt szerencsénk,
  Annak vevén útunkat,
(Mondja Poky) különben biz’
  Eltéveszténk magunkat.

              63.

Bort, fiam, bort! hadd oldódjék
  Tetemünk fel fagyából;
Csenddel járj s tégy, - fel ne verjed
  Az anyádat álmából! -»
S Rózsa magát leoldozván
  Az atyjának nyakáról,
Elmegy, - bort hoz, - és kérdést tesz
  Az elmaradt mátkáról.

              64.

«Az, hallod-e, (felel Poky)
  Derék bajnok, nagy vitéz;
De szegénytõl oda maradt
  Az egyik láb, egyik kéz! -
De bármely nagy vesztesége,
  Örülj csonka mátkádnak:
Vitézsége volt mentõje
  Királyának s atyádnak!»

              65.

«Hálá Isten! (úgymond Rózsa)
  Hogy él atyám s a király!
De az Isten nyila sújtson,
  Valahol egy török áll! -»
S az örömtõl s fájdalomtól
  Egykép nyomott szívének
Kisajtolt könyzáporai
  Az atyjára esének.

              66.

«De él még õ? (kérdi tovább)
  És a szive egész még? -»
«Él, fiam, él, (felel Poky)
  Nem ugyan úgy, a mint rég;
Hanem csonkán s bénán, s holnap
  A királylyal Pokra jön;
A gyûrûért végez veled,
  Melyet ada s tõled võn.

              67.

Miként van csak amaz ének,
  Melyet ma a hidegben
Dalolsz vala, lantos pajtás?
  Mondd el most a melegben! -
Furcsa volt az, a szíveknek
  Adja elõ csinjait;
Hallgasd, Rózsa.» - És a lantos
  Imígy kezdi szavait:

              68.

 «Annyiféle a szerelem
  Az emberi szívekben,
A hányféle a természet
  Mindegyenként ezekben;
Sokféle hát a szerelem: -
  Ez fellengõ, mint a sas,
Amaz buja, mint a veréb,
  Ez állandó, mint a vas;

              69.

Ama’ szelíd, mint a galamb,
  Mindég csókol s biberkél;
Eme’ dúló, mint a szélvész,
  Háborúban, zajban él.
Ez csapodár, mint a lepke;
  Az tiszta, mint a kék ég;
Ez forró, mint a nyári nap,
  Az oly hideg, mint a jég;

              70.

Ez reménynyel tölt szivárvány, -
  De csak múló tûnemény;
Az, mint a kõ, mint a márvány,
  Hajthatatlan és kemény,
Ez pókháló, enyves vesszõ,
  Vagy czégéres fogadó,
Bármi, ami bele akad,
  Néki mindegy, minden jó;

              71.

Ez lágy és híg, mint a viasz,
  Minden formát felvevõ;
Az testetlen, csupa lélek, -
  Eme’ mindent megevõ;
Amaz mint a száraz tapló,
  Hamar szikrát fog s meggyúl:
Eme’ kényes, mert mennyei -
  Csak fajával párosúl;

              72.

E’ szomorú, gondolkodó,
  Néma s csendes, mint a sír;
Ama’ vidám, szökik s tánczol,
  Csacsog, ha szól avagy ír.
Ennek vadon magánosság
  Az õ kedvelt lakhelye;
Annak zaj kell és múlatság,
  Másként üres kebele;

              73.

Ez jön s meg’ megy, mint a fecske,
  Csak idõ- és sorsként hív;
Az csupa szív és érzemény,
  Csak egy tárgyért verõ szív.
Te magános, te rideg szív,
  Válaszsz társat ezekbõl
A sokféle, szép, rút, jó, rosz,
  Szegény s gazdag szivekbõl!»

              74.

 «Tiéd, fiam (kérdi Poky)
  Köztük van-e ezeknek? -»
«Köztök van, haj! (felel Rózsa)
  Utólján az éneknek:
Ez csupa szív és érzemény,
  Csak egy tárgyért verõ szív!
Bár ha csonkúl, bénúl tárgya -
  Hozzá minden sorsban hív!»

              75.

Elveti itt a vén lantos
  Ál-hüvelyét, arczáját,
S Ládonyi lesz, - s ép két kézzel
  Átöleli mátkáját.
«Várj, alakos! (mond a leány)
  Meg lészsz te is próbálva;
S ha a próbát ki nem állod,
  Törökûl megczibálva!»

              76.

Kaczag Poky a játéknak;
  Másnap eljön a király:
Õ gondolta a játékot, -
  Kaczag, hallván, miként áll.
S menyegzõ lett a királynak
  Még Pokvárott létébe’: -
Gábor Rózsát haza vitte
  Mihályiba, fészkébe.»

              77.

Imígy zengé Mester-Lóra
  Regéjét és énekét,
S szinte minden szívnek máskép
  Szállá az meg fenekét:
A figyelmes füleken be
  Mélyen szívre hatának
Édes bájos zengzetei
  Fülemile-szavának.

              78.

A szemeit földre szegzé,
  Mintha szépnek lennie
Szégyen volna, s szerelemrõl
  Vétek énekelnie.
S mint a midõn megpirítja
  Az esthajnal rózsája
A liliom havát s lángol: -
  Úgy ég Lóra arczája.

              79.

Tapsol vala a társaság
  Lórának, és tombola,
Csak Elek nem, - Elek úrfi
  Bámult, - de nem tapsola.
Hanem, hogyha lehet vala,
  Lórát az õ lantjával
Õ inkább felfalta volna
  Egyetlen egy csókjával.

              80.

Mohón nyelé, a mit látott,
  Lóra édes bájait;
Mohón nyelé, a mit hallott,
  Az ének bájhangjait.
Lóra, vélvén, hogy Eleket
  Nem érdeklé lantjával,
Bosszankodott s elégtelen
  Vala igen magával.

              81.

Bosszankodott, hogy a kinek
  Õ tetszeni ohajtott,
Bakacs Elek, mint a márvány,
  Hidegen áll vala ott.
Bosszankodott; - s haza menet
  Furdalását bajának
Semmikép már nem tûrhetvén,
  Imígy szóla atyjának:

              82.

«Ne kívánjad többé, atyám,
  Hogy kitegyem magamat,
S a negédes úrfiakkal
  Fitymáltassam szavamat!»
«Jól van, Lóra, ne tedd többé!»
  Kálmán imígy felele,
Kinek sokat gondolt feje, -
  Sokat érzett kebele.