Lakodalmi Versezet

NN. Úrnak másodszori öszve-kelésekor

1792

Gyújts fáklyákat Hymen! már hinti töményit az oltár,
S illatozó fellegbe borúl a templomok öble;
És már a szeretõ pár köztt áldásit el-osztá
Júnó papja, s örök fríggyel kötelezte-hitét-le.
Gyújts fáklyákat Hymen!  gyújts! már a játtzi szerelmek
Intenek - és útjokban enyelgõ lépteket intézd.
   És Te, kinek ma kivánt önnként öröm-innepet ûlünk,
O Phoebus kedvesse, kegyes Bõlts, s dísze hazádnak!
Sorvasztó búdat, s méltatlan gyászodat õltsd-ki.
Ah! bõven folyt már szemeid bús nedve szerelmed
Hûlt hamvára, midõn a búsúlt Ámorok el-húnyt
Fáklyánál, és hátra szegett tegzekkel emelnék,
S a Virtus rejtett artzal, s mélly gondba merûlve
Kísérné hidegûlt tetemét a sírnak öblébe -
Hallgass Musa! s örök fátyolt vonj gyászos halála
Bús képére, s ne tépd-fel haszontalan újra sebeinket.⁵
    Ah nem örûl az örök mívének mostoha sorsán,
És ha ma bosszúló kézzel terjeszti tsapásit,
Hólnap öröm-napot, és új boldogságokat áraszt.
És hogy el-húnyt örömed kegyesednek bánatos halmán,
S a szomorú Végzés boldog kötelékid el-oldá:
Új vígságra, s kiesbb gyönyörûségekre vezérelt.
Így ered a jajból nyugalom, s a bánat homályját
A jobb Végezetek tartós örömekre derítik.
Mint mikor a haragos tenger feneketlen öblében,
Mérges habok zúgási között, s éj-féli setétben,
A zaj-lepte hajót a morgó szélvészek hányják:
Záporral viselõs felleg szakad, és az özönben
Süllyedezõ révészt új víz-halmokba borítja;
S a riadó mennykõ le-tsap, és a gyáva hajósnak
A héjába fogott kormányt el-sújtja kezébõl,
S  már ajakinn az halál ijedelmi ki-ûltek: azonban
Hogy meg-szûnt a bús zivatar, s a gyenge fuvalmak
Lengenek, és a zordon ügyet békére varázlyák:
Bárkáját honjának határira vetve találja.

   Örvendj! aki reád minapában mérte tsapását,
Szívre vevé fájdalmidat, és kegyesednek imádott
Karjai köztt búdat keveretlen örömre tserélé.
Aki, midõn hajdan még Esztergomban az Érdem
Szárnyain hóltod után maradandó névre törekszél,
Karjaidat karjaiba foná, s hév tsókokat hintvén
O fijam..... és ajakit forró könnyekkel el-önté -
Te zokogál, s eredendõ jódat homályosan érzéd -
Õ - noha már örök éjbe borúltak napjai, s a bús
Végezet el-ragadá szeretõjinek édes ölébõl -
Által-nyújtja neked tsak ugyan végtére leányját.
   Néked szántta tehát õt a változni tudatlan
Végezet, és örökös társúl rendelte magában.
Néked - gyenge korát rejtvén a klastrom öblében,
Hogy szeretett Annyát az halál a sírba taszítá -
Múlatozott kegyes életbenn a szûzi sereggel,
Még a sárga Ceres búzáját hétszer aratná:
Vagy hogy ritka ketseit a tsendes Virtus emelné,
Vagy hogy az el-komorúlt Virtusnak kellemet adna.
Serdûlvén, és hogy ki-feselt a gyermeki korból,
S ifjúságra jutott, s értebb esztendeit éltte:
Kellemeit néked nevelé, s a Pannoni fõldön
Hírre jeles Bárkótziak udvara néked emelte
Nagyra nevét, és udvariás erkõltsre tanítá.
   Klára⁶ midõn örömét eggyetlen lyányod aratja,
S a szerelem ketseit Kegyesének karjain ízli:
Ha hidegûlt tetemidben az érzés újra fel-élne,
És valamelly Chíron életre varázlani tudná
Szívedet, ah mi névtelen érzésekbe merûlne! -
De már által-törtt a tûndér élet határinn,
És a síron túl nyugovók köztt fogta lakását,
S Kedvessének ölébe repûle, kit a tüzes hartzban;
Hogy kardot ragad, és az erõss Prussusra ki-rándúl:
A kedvezni szokatlan halál a sírba merített -
   Ám de kiket ki-törõltt az halál, s a fõldnek öblében
Rejti hideg tetemeiket az éjnek vastag homályja:
Sár-házát el-vetve nem húllt jobb részek halomba,
És folytatja kiesbb éltét a boldog hazában,
S hátra hagyott társainak túl a síron is érzi
Majd boldog, majd bús esetét tele rész-vétellel.
Õ is azért fel-lelt Kegyesét szívére szorítva,
S tsókra hevûlt ajakinn függvén örvendez az Égbõl
A szeretõ párnak, s áldást hint rája felõlrõl.
Gyújts fáklyákat Hymen! Te pedig, kit az Isteni Végzet
A búval terhes mélly gyászból végre ki-õltvén
Új örömekre vezet szeretõ Szépednek ölébe,
Nyújts kezet, és fel-támadt boldogságodat érezzd.
Õ, mikor a Tudomány  rejtett ösvényinek indúlsz,
S nem hallott dolgokra tanítod kedves hazádat,
S fáradhatatlan erõd tsak ugyan nyugalomra törekszik:
Õ lágyíttsa komoly munkád mindennapi terhét,
S édes enyelgéssel kedvet bájoljon ereidbe.
   Gyújts fáklyákat Hymen! már óltja világit az oltár;
És Te, kinek kebelében el-hányván hajdani gyásszát
Új életnek ered, s örömének napjait éri
Várt Jegyesed, s jajját jobb végezetekre tseréli:
Engedd, fûzze kezét kezeidbe, s nyakadba borúlván
A szerelem szent tsókját szép ajakidra boríttsa.
Izleltesd javait vele, s erkõltsidnek igézõ
Kellemitõl újúltt éltét nagy idõre varázold.⁷