Néhai debreceni főbíró Domokos Lajos halálára                          

Horác hatalmas lelke! ki számtalan
Időkre nyúló életeket merél
     Igérni lantos verseidnek,
          Vétkezem-é, ha nevedre vágyok?

Nem, sőt ha mindjárt vétkezem is, merőn
Nyomodba lépek, már ihol a paizst,
     Miként te, szintúgy elvetettem,
          Csak hogy igaz követőd lehessek.

Te Lolliusnak címeres életét
Hosszúra nyújtád, én se szabok határt
     Rezegve zengő verseimnek,
          Míg valahol magyarul beszélnek.

S nem engedem meg, hogy Domokos nevét
Irígy feledség éjje borítsa be,
     S ha érdemét kizengi Múzsám,
          Gyenge, zokog, s kesereg kimúltán,

Ne éljen önnön kénye szerint, kire
Hazája lelkét bírta, nem éle ő,
     Ne légyen egy ember magába,
          Sok vala ő, sok is a mi híjjunk.

Dicső halandó! mely keseregve néz
Az árva község, a közügy és ez a
     Bajnoktalan vallás utánnad.
          Mely sok ezernyiszer ásna még fel!

Kicsinyhitűek! nemde nem így vala
Az atyja Márton hunytakor is, pedig
     Láttátok ő képét fiában,
          Mert hiszen a nagyok a nagyoktól

Lésznek, ne szűnjön senki reményleni,
Engedd atyáink Istene, hadd legyen
     Háládatos szívünk örökre
          Oszlopa a Domokos neveknek.