Mancihoz                              

A hatalmas szerelemnek
     Királynéja ihol jő,
Vagy talán az én szivemnek
     Vívója az? ő az, ő!
Mely felséges egy munkája
     A pompás természetnek,
Minden íze, porcikája
     E gyönyörű termetnek!
Nincs őrajta álragyogvány,
     Minden kitőlt magából,
Igy jött ki az első leány
     A teremtő markából.
Mely gőgetlen rátartással
     Hord egy bokor kellemet!
Mely szemérmes hódítással
     Int magához engemet!
Jer! legyetek segítségim,
     Ész! vitézség! istenek!
Mert elhagytak tehetségim,
     Jaj! már hozzá szöktenek.
Vad nyakasság! fére! fére!
     Ez a bájos tekintet
Büszke gőgöm ellenére
     Hatalmamból kiintett.
Bírjad tehát szívem, eszem
     S mindenem ennél fogvást,
Csak vess értek, óh győző szem!
     Egy mosolygó pillantást. -
De ím, míg e kegyet kérem,
     Ő megy s tán rám sem ügyel,
Vagy talán csak a szemérem
     Csalja még előlem el!
De héj! ha úgy osztogatta
     Venus közzénk kegyelmét,
Hogy kellemét néki adta,
     Nékem csak a szerelmét;
Ha ő nem érez és csupán
     Hódít, bár ártatlanul,
S az én szívem e nagy csatán
     Csupán hódolni tanul! -
Fére bolygó gondolatok!
     Melyeket szült a vak ész,
Kis reményim tornyozzatok,
     Ím angyalom visszanéz.