Egy férje elestén kesergő özvegy                           

Nyílj meg jóltévő föld hantos lapja, melyet
     Tapadok, mutass egy bátorságos helyet.
Hadd szárasszam ki ott megfacsart szívemet,
     Hadd sirassam el ott megúnt életemet.
Oda van! örökre, oh jaj, elvesztettem,
     Életemet eddig akiért szerettem.
A gyilkos erőszak kirántván ölemből
     Már most ki akarja feszítni szivemből.
Nem! nem! édes hívem, enyim vagy mostan is
     A feledékenység gyász országában is.
Legféltőbb mindenem te voltál, míg éltél,
     Felkereslek, bár más világot cseréltél.
Jer lelkem! nyomozzuk a halál völgyein
     S örök nemtudással bévont vidékein.
Ne félj, mert vezérem lévén a szerelem,
     A színetlen árnyék között is meglelem.
A végtelen semmi párkányán lebeg bár,
     Avagy a tetőtlen üreg csúcsain jár,
A szakadhatatlan vonszódás kötele
     Akármerre lengjen, egy pontra húz vele.
Óh jer, reppents hozzá utólsó lehellet!
     Hiszen itt rezeg ő csak a szívem mellett.
Érte nőtt virágim, ti is induljatok,
     Végső áldozatúl sírjára hulljatok.
Így csorgott el vére, szép rózsalevelek!
     Valamint titeket széjjelhintettelek!
Liliom! így vágta azt le a kard éle,
     Mint téged; ki nálad szebb vala, míg éle.
Midőn a hervasztó halál rálehellett,
     Mint te, letört sárga ibolya, illyé lett!
Húlljatok virágim sírjára, húlljatok,
     Magam is azonnal megyek utánnatok.