A kétségbeesett szerelem                           

Húllj mennykő! hegyek ormai mind csattanjatok öszve,
Lobbanj, s lökd ki magad földünk bedugúlt üregébe
Fúladozó kéntűz! Rokkanjatok öszve kiterjedt
Égi erők! minden zúdulj a régi zavarba.
Ím! a rút habarék már mint sodródik az örvény
Forró torkában. Mely könnyen kortyan el a nagy
Minden! az elmállott fénytestek cifra világa
Mint hal, s mint elegyűl a kóválygó komor éjnek
Bolyhaival! - Lássad - megenyész! kíméljed az angyalt,
S vedd ki Ruszándámat, felséges erő! kit az omlás
Nem mozdít meg örök helyedről, s tedd a haboknak
Nagy partjára. De ni! hova bolygék? Nemde reményem
Alkotmányi ezek, melyek lezuhantak előttem?
Boldog egek! hát én csak azért láttam meg a hajnalt,
Hogy tudjam honnan számlálni keservimet? Álnok
Vértörvény! ki a honőrzés színének alatta
Óltalmadra talál! most már most érzem acélos
Öklödnek súllyát. Óh hát csak azért vezetél be,
Ámító szerelem! rózsás berkedbe, hogy ottan
Első lépéssel mindjárt tüskébe tapodjak?
Csitt! ahol a most nyílt violákkal s gyenge kökörccsel
Bészórt oltárnál gondatlan örömbe Ruszánda
Bokrétázza magát, s engem les játszi szemével,
Meglepem őt. - De minő ropogás? repedeznek a hajlék
Oszlopi! - egybe ledűl! fuss édesem! édesem ímé
Egy dörgő mars szó porrá ordítja reményünk!
Rettenetes kétség, elnyomsz. Nincs irgalom, úgy-é?

Változhatatlan rend! ölelő karod
Meg nem hajolhat? Rántsd ki tehát fene
     Dárdádat, és - mi haszna kérem?
          Arra se hagyja magát beszélni.

Elvesztelek hát? (rettenetes szavak)
Édes Ruszándám! s orvosoló kezed
     Meg sem tapintá bélyukasztott
          Mejjem örök sebeit; se számból

Nem hallhatád meg mostoha sorsomat,
És hogy keservem száma telyes legyen,
     Nem nyúgtat egy felejthetetlen
          Elszakadáskori: Isten hozzád.