I  Ò  MINT AJÁNLOTTA AZ CSÁSZÁR
AZ Ő FIÁT, DIOCLECIÁNUST
AZ HÉT BÖLCS MESTEREKNEK

Vala régenten egy római császár, kinek Ponciánus vala neve, eszes és bölcs ember. És ez vőn feleséget magának, egy római királynak leányát, egy igen szép szömélyt, kit igen szeret vala. Ez terhöbe esvén, fiat szüle, kit nevezének Diocleciánusnak. Ez felnevekedék és szép iffiú lőn, kit igen kedvelnek vala az emberek. Mikoron kedig hét esztendős lött volna, megbetegüle az ő anyja, az császárné. És mikoron megérzené, hogy halálos volna az ő betegsége, elhivatá az urát, a császárt. Mikoron hozzája jutott volna, szóla neki, mondván:

- Szűvem, szerelmes uram, ugyan jól érzem, hogy ez betegágyból fel nem támadok, hanem meghalok. Ennekokáért alázatoson könyörgek tefelségednek, hogy könyörgésemet meg­hallgas­sad.

Felelé:

- Szerelmes galambom, kérj tőlem, valamit akarsz, és ha lehetséges lészen, megművelem és megadom.

És mondá az császárné:

- Érzem immár, hogy életemnek az vége elérkezett. Tudom pedig, hogy minekutána meghalok, felséged más asszonyi állatot veszen magának feleségül. Könyörgek ezokáért tefelségednek, hogy ne hagyjad az én édes fiamat annak keze és birtoka alatt, hanem tefelséged elküldje őtet messze tőled, hogy jámborok és eszes népek kezett lakván, bölcsességet és jó erkölcseket tanulhasson, és nemes tudományokat. Mert ha felséged azt megműveli, tehát igen hasznos dolgot cselekeszik, és nagy bánat- és keserűségtől megmenekedik tefelséged, és az én fiamnak igen hasznos lészen, és megmented őtet az haláltól. De ha tefelséged őtet az mostohaanyja birtoka alá adja, nyilván halálnak lészen fia.

Felelé az császár:

- Bizonyos légy erről, hogy ekképpen cselekeszem.

És mihelt meghallotta volna ezt az császárné, az fal felé fordula, és kimulék ez világból. És az császár nagy bánatba esék miatta, és sok üdeig gyászlá őtet, minekutána nagy tisztességgel eltemettötte volna őtet. És sok üdeig marada özvegyül annakutána.

Mikoron pedig némelykor éjjel az ő ágyában fekennék, az ő fiáról kezde szorgalmason gondolkodni. És mondá ő magában:

- Nincsen több fiam ennél, ki örökesem lönne. Nekem tetszenék, hogy jó volna, hogy még gyermekkorában tanulna nemes tudományokat és bölcsességet, hogy halálom után bírhassa az császári birodalmot tisztességére.

Mikoron ezokáért megvirradott volna, és az császár felkölt volna, elhivatá az urakat és az ő tanácsit, és eleikbe adván az ő gondolatit, megkéváná tőlek érteni, micsoda tanácsot adnának néki. Felelének azok:

- Felséges urunk! Vagynak Rómába hét bölcs mesterek, kiknek mások nincsen mind ez széles világon, és nincs senki, ki őket meghaladná bölcsességgel és nemes tudományokkal. Azoknak között egyiknek ajánlja felséged az tefelségednek fiát, hogy tanítsa, oktassa és az nemes tudományokban felnevelje.

Mikoron meghallotta volna ezt a császár, mindjárást követeket bocsáta el, hogy hozzája hínák azokat az bölcs mestereket. És parancsolá, hogy minden késedelem nélkül eljönnének. Mikoron az bölcs mesterek megértötték volna az követséget, mindjárást eljövének az császárhoz. És az császár nagy tisztességgel fogadá őket, és nékik szólván, mondá:

- Híres, neves és tisztelendő mesterek, tudjátok-é, miért hivattunk tüteket?

Felelének azok:

- Felséges urunk, nem tudjuk, miért hivattatott münket tefelséged.

Mondá az császár:

- Ím, megmondom. Egyetlen egy fiam vagyon, kinek az anyja megholt; és azt akarnám, hogy halálom után az lönne örökes az én császári birodalmomban. Ezokáért ezt akarnám egyiteknek ajánlani. Hogy felnevelné őtet, és tanítaná nemes tudományokra és bölcsességre, hogy halálom után méltó lönne az császárságnak bírására.

Szóla először az egyik bölcs mester, Bancillás nevű, és mondá az császárnak:

- Felséges császár! Nékem ajánlja felséged az te fiadat. És ha hét esztendeig taníthatom őtet, oly bölccsé tészem, mint én magamot, és szinte ennyit tud majd, mint szinte önmagam, avagy mint az én hat társaim.

Szóla annakutána az második bölcs mester, Lentulus nevű, és mondá:

- Felséges császár! Sok üdeig szolgáltam felségedet, és semmi jutalmot nem vettem. Nem is kévánok semmit, csak felséged adja énnekem az te fiadat. Ha hat esztendeig taníthatom, oly bölccsé tészem, mint önmagam vagyok, hogy szinte ennyit tud, mint önmagam, avagy imez hat társaim.

Szóla ennekutána az harmadik bölcs mester, kinek Cato vala neve, és mondá:

- Felséges császár! Tudja felséged, hogy gyakorta voltam felségeddel nagy veszedelmekbe és nagy nyomorúságokat szenvedtem melletted, kiknek mindeddig is semmi jutalmát nem vöttem, nem is kévánok semmit, csak hogy felséged nékem ajánlja az te fiadat. Ha öt esztendeig taníthatom, oly tudóssá tészem szinte mint önmagam vagyok, avagy imez hat társaim.

Szóla azután a negyedik bölcs mester, kinek Waldach vala neve, és mondá:

- Felséges uram! Emléközzék felséged róla, mely híven szolgáltunk, mind én, mind az én eleim tefelségednek, és mindeddig semmi jutalmat nem vettünk, sem kévánunk, hogy vegyünk, csak hogy nékem ajánljad fiadat. Ha taníthatom négy esztendeig, oly tudóssá tészem, hogy ennyit ért és oly bölcs leszen, mint önmagam, avagy mint ezek az én társaim.

Szóla annakutána az ötödik bölcs mester, Josephus nevű, és mondá az császárnak:

- Felséges uram! Koros vagyok immár, és mindenkor tanácsod voltam, és mindéltig szolgáltam tefelségedet, és nem vettem nagy jutalmát az én szolgálatomnak, sem kévánok semmit, hanem csak hogy tefelséged nékem ajánlja az te fiadat. Ha három esztendeig taníthatom, oly tudóssá és bölccsé tészem, mint önnenmagam, avagy mint ezek az én társaim.

Szóla azután az hatodik bölcs mester, Cleophas nevű, és mondá az császárnak:

- Felséges, kegyelmes uram! Vén ember vagyok immár, és sok időtől fogva voltam foglalatos a tefelségednek tanácsába, és híven szolgáltam tefelségednek. Egyéb jutalmot nem kévánok, hanem csak hogy tefelséged nékem ajánlja az ő fiát. Ha taníthatom őtet két esztendeig, oly tudóssá tészem őtet, mint önnen magam, avagy mint ezek az én társaim.

Szóla azután az hetedik bölcs mester, Joákim nevű, és mondá az császárnak:

- Felséges császár! Nyilván vagyon mindeneknél, hogy én híven szolgáltam tefelségedet, és sok nyomorúságokat szenvedtem melletted. Legyen ez jutalmam: hogy ajánljad nékem az te fiadat. Ha egy esztendőig taníthatom, oly tudóssá és bölccsé tészem, mint önmagam, avagy ezek az én társaim.

Mikoron az hét bölcs mesterek elvégezték volna ekképpen az ő beszédeket, felele nékik Poncius császár és mondá:

- Igen jó néven vészem tütőletek és igen köszönem tünéktek, hogy oly jó akarattal vagytok az én fiamhoz, és hogy oly igen kévánjátok őt tanítani. Ha pedig ezt művelném, hogy egyiknek közületek ajánlanám őtet tanításra: tehát az többiek nehezen vennék ezt. Ezokáért ezt művelem, hogy mindnyájan tünéktek ajánlom őtet, hogy hűven tanítsátok és neveljétek őtet.

Hallván ezt az hét bölcs mesterek, térdet és főt hajtának az császárnak, és megköszenék őfelségének; annakutána hozzájok vevék az császár fiát, és elvivék Rómába.

Midőn kedig az úton mennének, mondá az bölcs mester Cato az ő társainak:

- Jó uraim és tisztelendő mesterek, vegyétek eszetekbe az én tanácsomat. Ha az császár gyermekét bevisszük Rómába, hogy ott neveljük: nem leszen jó. Mert az község reá fut csodára, és kárt tesznek az gyermeknek tanulásában. Ezokáért ha tetszenék tünéktek, Rómán kívül, Szentmártonnál vagyon egy szép kert, ott épütessünk egy boltos házat, hol megtanítsuk őtet. Miért hogy az az hely majd két mérföld vagyon Rómához, nem tódul annyira oda az község.

Hallván ezt az többi bölcs mesterek, mindnyájan dícsérék ezt az tanácsot. És mindjárt kőmüveseket fogadának, és megépüték ott az boltos házat, és az háznak falaira köreskörnyül megírák az hét nemes tudományokat. És az háznak közepire helyhezték az császár fiának az ágyat, hogy arról eltekéntvén, mindenkor megláthatná, mint egy könyvben, az nemes tudományokat. És az mesterek nagy szorgalmatossággal oktaták őtet és szünetlen taníták vala őtet az bölcs és nemes tudományokban hét esztendeig. És minekutána elmúlt volna az hét esztendő, mondának az bölcs mesterek egymásnak:

- Jó volna, ha megkésértenők az ifjat, hogy meglátnók, mit tanolt volna tőlünk ez elmult hét esztendőbe.

Felelé az bölcs mester Bancillás:

- Hogy-hogy kellene megkésértenünk őtet?

Felelé az bölcs mester, Cato:

- Mikoron aluszik, tegyünk az nyoszolyának minden lába alá egy borostyalevelet, és annakutána vigyázzunk reá, mikoron felkél. Akkoron megérthetjük beszédéből, mint vagyon dolga.

Mikoron ezokáért felserkent volna, felnéze az boltra, és csodálni kezdé ő magában. Látván ezt az mesterek, megkérdezék őtet, miért nézne fel az boltra, és mit csodálkoznék?

Felelé az császár fia:

- Nem ok nélkül művelem; mert vagy alábbszállott az bolt, vagy az föld feljebb emelkedett. Mert azelőtt magasb vala az bolt.

Hallván ezt az mesterek, mondának egymásnak:

- Ha ez iffiú élhet, bizony jeles ember lészen benne, és az nemes tudományokba fő-mester leszen.

Midőn ezek mind meglöttenek volna, jövének az császári birodalomnak tanácsi az császárhoz, és mondának néki:

- Felséges császár! Csak egy fiad vagyon. És történhetik, hogy az meghaljon: ki lészen annakutána örökes az birodalomban? Ezokáért is tetszenék minékünk, hogy tefelséged megházasuljon. Mert ha harminc fia is volna tefelségednek, mindeniket nagy tisztességre olyan császári birodalomban emelhetnéd, és meggazgíthatnád.

Felele az császár, és mondá nékik:

- Ha tünéktek így tetszik, ám legyen úgy. Keressetek ezokáért egy szép és jámbor szűzet énnékem, mely jó és nemes nemzetből legyen, és elveszem azt.

Elmenének ezokáért az tanácsok és bejárának egynéhány országot, és keresének olyan szömélyt. Végre találának egy királylányát, igen szépet, és azt megkérvén, elhozák az császárnak. Mikoron meglátta volna azt az császár, igen kedvelé, annyira, hogy mind elfeledközék az első felesége miatt való bánatjáról és gyászlásáról. És mikoron ezt feleségül hozzá vötte volna, sokáig élének együtt. És az új császárné nem fogada magzatot az császártól. És nagy bánatban lőn e dologért.

Mikoron kedig megértötte volna, hogy az császárnak egy fia volna az hét bölcs mestereknél, kit nemes tudományokra és bölcsességre tanítanának: ő magában kezde az császárné gondol­kodni és tanácskozni, miképpen ő azt elveszthetné. Mert ezt gondolá ő magába: „Ha énnékem magzatim lesznek az császártól és ezt az fiát is megölhetem: tehát az én magzatimra száll annakutána az császári birodalom.”

Nem sok üdővel ennekutána, mikoron az császár együtt hálna az az császárnéval, mondá az császár az őfeleségének:

- Szerelmes galambom: ím megjelentem tenéked az én szüvemnek titkait. Mert ebben bizonyos légy, hogy ég alatt nem szeretek senkit, mint tégedet.

Szóla az császárné az császárnak, és mondá:

- Felséges uram, ha így vagyon az dolog, tehát tefelséged hallgassa meg könyörgésemet.

Mondá az császár:

- Jelentsd meg énnekem, micsoda az te könyörgésed? És mit kévánsz tőlem? Ha lehetséges dolog lészen, meghallgatlak és megadom.

Mondá az császárné:

- Tudja azt tefelséged, hogy mindeddig nem fogadtam magzatot tefelségedtől, mely dologért igen nagy bánatban vagyok. De miérthogy felségednek egy fia vagyon, messze az hét bölcs mestereknél, azt én is ugyan fiamnak akarom tartani. Könyörgek ezokáért tefelségednek nagy szeretetemből, hogy felséged küldjön érötte és hívassa haza, hogy az ő jelenvoltában gyönyörkedjem mindaddig, méglen az Úristen engemet is meglátogat valami magzatokkal.

Felele néki az császár:

- Majd vagyon immár hét esztendeik, hogy nem láttam. Bátor legyen úgy, hazahívatom. Meghallgattam könyörgésedet.

Nagy hamarsággal íra ezokáért levelet az hét bölcs mestereknek, és az ő pecsétével meg­pecsétlette azt. És parancsolá fejükre az hét bölcs mestereknek, hogy pünkestre hazahoznák az ő fiát.

Elméne az követ az levéllel. És midőn avval jutott volna az hét bölcs mesterhöz, megolvassák az császár levelét, és megérték belőle az ő akaratját. Estve lévén, kimenének az ég alá, hogy megnéznék a csillagokat, és azokról ítéletet vennének, ha jó volna-é az üdőre az császár fiát hazavinni az atyjának, avagy nem. És azt találák az csillagoknak forgásából, hogy: ha az üdőre hazavinnék őtet az atyjának, az ő kévánsága és parancsolatja szerint, tehát - halálnak lönne fia! Nagy rettegésben lőnek ezokáért miatta; mert attól is félnek vala, ha nem vinnék őtet az üdőre az atyjának: az császár bosszút állana rajtok, és megöletné őket.

Előálla az Cleophas mester, és mondá az ő társainak:

- Két gonosz közett az küsebbiket kell választani. Jobb, hogy minket mindnyájan megöljenek, mint hogy meg kellene halni az császár fiának. Én tanácsom ezokáért ez, hogy megmarasszuk az iffiúnak az ő életét.

Midőn ezokáért mind együtt állanának, bánattal rakvák, kijőve az iffiú az házból, és meglátá őket nagy bánatban lönni. És megkérdé őket: miért volnának oly igen szomorúk? Felele az egyik néki, és mondá:

- Uram! Atyádnak követe jött hozzánk levéllel, melyben azt parancsolja münékünk, hogy az jövendő pünkest napjára tekegyelmedet hazavigyük az apádhoz. Mü pedig megnéztük az csillagokat, melyeknek forgása ezt mutatja: hogy ha tekegyelmedet az nevezett üdőre hazavisszük atyádnak kévánsága és parancsolatja szerint - tehát első beszéded után, melyet otthon szólani kezdesz, szégyenhalállal kell meghalnod!

Mondá az császár fia:

- No, én is megnézem az csillagoknak járását.

És úgy lőn.

Mikoron ezokáért megnézte volna az császár fia, Diocleciánus az csillagoknak járását és forgását: látá, hogy az bölcs mesterek igazán töttenek volna ítíletet felőle. Annakutána jobban nézegetvén az egeket, talála egy kis csillagot, mely azt jelenti vala neki, hogy: ha hét napig megtartóztatná magát és otthon lévén egyet se szólana - tehát megmeneködnék az haláltól. Ezt is jelenté, hogy hét napig egymás után mindennap kivitettetnék felakasztásra; de nagy munkával volna szabadulandó, és megmeneködnék az haláltól. Látván ezt, hozzáhívá az ő mesterit, és mondá nekik:

- Szerelmes barátim, vegyétek eszetekbe ama kicsiny csillagot az égben: mert azon nyilván meg­esmerem, hogy ha hazajővén, megtartóztatom magamat hét napig az szólástól - meg­mene­kedhetem az haláltól. De hét napig minden napon egyszer kivisznek engemet felakasztani. Tü pedig heten vagytok; kérlek ezokáért, hogy műveljétek ezt ez jót velem, hogy egyitek egy napon legyen jelen és vigyázzon reám, és mentsen meg engemet az ő bölcs beszédével az haláltól. Mert tudom, hogy mindentek egy napon ezt könnyen megművelheti. A nyolcadik napon annakutána szólani kezdek. És ha ezt megművelitek: mind engemet, mind magatokat megmentitek az haláltól.

Mikoron ezokáért az bölcs mesterek meglátták volna az kis csillagot, ítéletet tőnek felőle, és ugy találák az dolgot, mint megmondotta vala az iffiú. És hálákat adának az Istennek, hogy az iffiú meghaladta volna őket bölcsességgel és tudománnyal. És megigérék neki, hogy egyik-egyik egy nap meg akarná őtet bölcsességével menteni az haláltól. Mikoron ezokáért megegyezettenek volna, felöltezék az császár fiát szép öltözetekbe, és felülvén, vivék őtet az császárnak, az ő atyjának.

Midőn pedig meghallotta volna az császár az ő fiának eljövetelét, kiméne elejbe az nagy fejedelmekkel, és urakkal, nagy pompasággal. Mikoron az bölcs mesterek megértötték volna, hogy az császár eleikbe jött volna, mondának az iffiúnak, a császár fiának:

- Mü elhagyjuk immár tekegyelmedet, és gondot viselünk arra, miképpen megmenthessük tekegyelmedet ki-ki mind közülünk az haláltól.

És mondá az császár fia őnékiek:

- Szerelmes mesterim, bátor ugy legyen. De kérlek, ne feledközzetek rólam az szükségnek üdején.

Azok pedig fejeket és térdeket hajtván, elmenének tőle.

Midőn ezokáért az császár eljött volna az ő fiához, nagy szeretettel megölelgeté és megapolá őtet, és mondá néki:

- Szerelmes fiam, mint vagy? Ugyan sok üdő, hogy nem láttalak.

Az fia fejet és térdet hajta az atyja előtt, de egyet sem szóla.

Az császár pedig igen csodálkozik vala rajta, hogy nem akara őnéki szólni. De azt gondolá ő magában: „Talám az ő mesteri hagyták meg néki, hogy semmit ne szóljon, mikor lovon valahol megyen.” És mikoron az császári palotához jöttenek volna, leszállának az lovakról, és az császár kezén fogá az ő fiát, és bevivé az palotába. És melléje ültette. És reátekinte az császár, és mondá neki:

- Édes fiam, mint tetszenek tenéked az te tanítómesterid?

Az fia fejet hajta az atyjának, de semmit nem felele. Az császár igen csodálkozik vala ezen, és esmét mondá néki:

- Mondd meg énnékem, szerelmes fiam, mi dolog ez? És miért nem szólasz énnékem egyet is?

Midőn pedig meghallotta volna az császárné, hogy megjött volna az császár fia, és hogy egyet sem akarna szólani, ezen ő igen örüle, és mondá:

- Elmegyek hozzája, és meglátom, münémű ábrázatú és termetű.

Felöltözék ezokáért mentől szebbe lehete, és felékesíté magát. És elindulván leányival, beméne az palotába. És az császár meghagyá neki, hogy az fia mellé ülne. És midőn melléje ült volna, szóla az császárnak, és mondá:

- Uram, ez-é az tefelségednek fia, kit az hét bölcs mesterekre bíztál volt, hogy felnevelnék?

Felelé az császár:

- Ez az. De egyet sem akar velem szólni.

Mondá az császárné:

- Felséges uram, engedjed énnékem őtet. Ha valamikor szólt: én szólóvá teszem.

Felelé az császár:

- Bátor. Vaj mely igen akarnám.

És az fiának szólván, mondá:

- Menj el vele, édes fiam.

És az fia térdet és főt hajta az atyjának.

Megfogá ezokáért az császárné Diocleciánusnak kezét, és bevivé az ő ágyasházába. És kiküldvén mind az leányokat és az egyéb házi népet, melléje ülteté őtet az ágyra. És szólván néki, és mondá:

- Én szűvem és lelkem! Sokszor hallottam az te szépséged felől, mostan pedig ugyan szömemmel látom, és nagy gyönyörüségem vagyon ebben, hogy szömeimmel immár ezt meglátom, kit azelőtt szűvem szerint megkévántam. Szűvem Diocleciáne: úgy értsed, hogy én bírtam az atyádat reá, hogy tégedet hazahívasson. Ezt pedig csak ezért műveltem, hogy az én tehozzád való kévánságomat beteljesíthessem, véled játszódhassam az Vénusz játékát. Megholtam volna az nagy szerelemnek miatta, ha haza nem jöttél volna. Szólj ezokáért énnékem, és mindjárt ez ágyban kezdjünk az játékhoz.

Ezekre a beszédekre egyet sem felele az császár fia. És az császárné esmét szólni kezde néki, és mondá:

- Én édes szeretőm, szerelmes Diocleciáne, szűvemnek fele, miért nem szólasz énnékem? Miért nem jelented vagy csak egy beszéddel is énhozzám az te szerelmedet? Kérlek, szólj énnékem: lám én kész vagyok minden akaratodat megművelnem. Ha megvonszod magadat tőlem, mindjárt meg kell halnom.

És ezt mondván, nyakára csigelédék, és erősen kezdé őtet ölelgetni, meg is akará őtet apolni; de Diocleciánus elfordula, és nem engedé azt néki. És az császárné megszólítá őtet, és mondá:

- Oh, balgatag! Miért műveled ezt? Lám, egyedül vagyunk ketten, nem lát münket senki, kezdjünk ezokáért az játékhoz. És megértsed, hogy tisztán tartottam magamat csak tenéked az én tehozzád való nagy szeretetemből.

De Diocleciánus elfordula előtte. Az császárné pedig megnyitá az kebelét, és megmutatá néki az két fejér almát. És mondá néki:

- Szűvem, ne utáld meg az én szép fejér testemet, néked ajánlom minden kévánságodra.

De Diocleciánus veszteg hallgata, és nem mutatá szerelemnek, avagy kévánságnak semmi jelét hozzá; hanem ügyeközék tőle elmenni és megszabadulni.

Látván ezt az császárné, mondá neki:

- Szerelmes fiam, miért nem engedsz az én kévánságomnak? Miért nem szólasz énnékem? Talán valami oka vagyon? Miért nem akarsz énnékem szólani? Ha nem akarsz énnékem szólani, itt vagyon ténta és papíros. Kérlek, írd meg énnékem az te akaratodat: ha vagyon-é valami kedved az én szerelmemhöz. Avagy kell-é valamit tőled reménylenem?

Megfogá Diocleciánus az pennát, és íra egy cédulát, mely ekképpen vala írva:

„Az hatalmas Isten megoltalmazzon engemet attól, hogy az én felséges uramnak és édesatyámnak az ő kertét megszaggassam, avagy azt megfertelmezzem. Mert ha azt művel­ném, semmi nem támadna belőle, hanem csak szidalom, szégyen és örök veszedelem. Mert noha itt mü csak ketten vagyunk, de az hatalmas Isten mindeneket jól lát. Az atyám is megértené ezt az nagy és undokságos vétket, és megátkozna engemet. Mely átoknak miatta énnékem örökké el kellene vesznem. Ezokáért hadd el az te ingerlésedet.”

Mikoron az császárné megolvasta volna az iffiú Diocleciánusnak céduláját, fogaival meg­szaggatta az cédulát, és ruháit is megszaggatá; és megkörmelé az önnön orcáját, és vérbe keveré, és szoknyáját levette magáról. És fölszóval kezde kiáltani, mondván:

- Tolvaj, tolvaj, jöjjetek segétségül! Az istenért kérlek, jöjjetek hamar, hogy ez gonoszságos lator ne művelhesse akaratját rajtam, és örök szégyenbe ne keverjen.

Mikoron meghallotta volna Ponciánus császár az feleségének kiáltását, nagy sietséggel befutamék az ő ágyasházába mind az urakkal, és mondá feleségének:

- Mi lele, kérlek, szerelmes feleségem, mondd meg énnékem: mi lele?

Mondá az császárné:

- Oh, szerelmes uram, felséged könyörüljen rajtam, ez nem tefelségednek fia, hanem ördeg! Tudja tefelséged, hogy ezért vittem ide be az én ágyasházamba, hogy beszédet vennék ki belőle, de ő reám támada, és meg akar vala szégyeníteni. Lássa tefelséged, mint szaggatta ruháimat, mint körmelte orcámat az küzdésben, miért hogy nem akarék néki engedni, és nem akarék akaratját tönni. Ha hamar felséged el nem érközik vala az uraimmal, bizony immár meggyőz vala, és rajtam megtekéllette volna az ő gonosz és szidalmas szándékát, és erőszakot művelt volna rajtam.

Mikoron ezeket az császár mind meglátta és hallotta volna, igen megharagvék, és mindjárást parancsolá, hogy az ő fiát kivinnék és felakasztanák. Midőn ezt az fejedelmek és urak meghallották volna, szólának az császárnak, mondván:

- Felséges urunk! Csak egy fiad vagyon. Ezokáért nem jó őtet olyan hertelenséggel megölni. Ha pedig halni kell: tehát jobb, ha felséged törvénnyel megölesse, hogy ne mondják az emberek felőled:

„Ám Ponciánus császár megölette az ő édes fiát minden törvény nélkül, csak hértelen haragból és búsulásból.”

Mikoron ezeket meghallotta volna az császár, parancsolá az ő szolgáinak, hogy fel ne akasszák az Diocleciánust, hanem az fogházba rekesztenék be az éjjel, hogy másodnapon annakutána törvényt reá tévén, megöletné őtet.

Midőn pedig meghallotta volna az császárné, hogy az iffiút, az császár fiát nem vitték volna halálra, igen kezde sírni. És estve bemenvén az császár az kamorába, találá az feleségét nagy sírásban és jajgatásban. És az császár néki szólván, mondá:

- Szerelmes feleségem, miért sírsz és jajgatsz oly igen? Mi lelt?

Felelé az császárné:

- Nem tudja-é felséged, mit művelt az tefelséged fia rajtam? Azt mondá akkoron tefelséged, hogy meg kelljen halni, de semmi nem költ benne, mert még mostan is él.

Felelé neki az császár:

- Légy veszteg csak. Holnap tétetek törvényt reá és megöletem. Mert az illik inkább énhozzám és tehozzád, hogy törvénnyel haljon meg, és nem hértelen haragból.

Mondá az császárné:

- Felséges uram, ha sokáig élend, az igen ellenem lészen, és bánatnak miatta meg kell halnom. És bizonyába tefelségednek úgy lészen dolga miatta, mint egyszer egy embernek egy agg fával és egy gyenge fiatallal.

Mondá az császár:

- Kérlek, szerelmes galambom, beszéld meg énnékem azt a példát.

Mondá az császárné:

- Ím megbeszélem.