II  Ò  A FA
[ARBOR]

Első novella. A császárné első története

Vala Rómába egy polgár, kinek igen szép kerte vala, melyben egy nemes gyümölcsfa vala, mely minden esztendőben bőven terem vala gyümölcsöket. Ezeknek a gyümölcseknek jeles ereje és orvossága vala. Mert minden betegek meggyógyultak vala vélek, az poklosoktól megválva. Egy napon, mikoron az polgár bement volna az kertbe, és az jeles gyümölcsfa alá került volna: látá az fa alatt, hogy egy igen szép fiatalka nőtt volna. Elhívá ezokáért az kertészt, és mondá neki:

- Szerető szolgám! Gondot viselj ez fiatalkára, és neveld azt fel. Mert üdővel nagyobb hasznát vesszük, hogynem mint az agg gyümölcsfának.

Felelé az kertész:

- Gondját viselem.

Egy némünémikort az polgár esmét beméne az kertbe, és megnézé az fiatalkát. És elhíván az kertészt, mondá néki:

- Szerető kertészem, úgy tetszik, hogy semmit nem nő az fiatalka. Nem tudom, mi lelte.

Felelé az kertész:

- Nem csuda ez, uram, mert az agg gyümölcsfának az ágai igen szélesen kiterjedtenek, és árnyékot fognak a fiatalkának, és az nap nem érheti szerével, sem az szél. Ez az oka, hogy nem nőhet.

Mondá az polgár az kertésznek:

- Vágd le tehát ágaiban, hogy az nap és az szél hozzáférhessen.

Elméne ezokáért az kertész, és levágá az nagy gyümölcsfának az ágait; és ekképpen megmezítelenüle az nemes gyümölcsfa.

Egy üdő mulva esmét eljöve az polgár az kertbe, hogy meglátná az fiatalt, mint nőne. És látá, hogy semmit nem nőtt volna. És elhíván az kertészt, mondá neki:

- Mi dolog, kertész? Mégsem nő az fiatalka, hanem ugyan csak veszteg áll? Magam igen kévánnám, hogy felöregednék.

Felelé az kertész:

- Az gyümölcsfának mellette az magassága feltartja mind az napot, mind az esőt, és ez az oka, hogy nem nőhet.

Mondá ezokáért az polgár:

- Vágd le az agg fát.

Elméne ezokáért az kertész, és levágá az nemes gyümölcses agg fát. Mikoron levágta volna azt az kertész, megasza mindjárást az fiatalka is mellette, és nem hozhata semmi gyümölcsöt. Mikoron az betegek azt megértötték volna, igen kezdének rajta bánkódni. És megátkozák mindazokat, kik tanácsot adtanak volna hozzá.

És mondá az császárné Ponciánus császárnak:

- Eszébe vötte-e felséged, micsoda példát mondottam felségednek, és mit jelentsen? Tefelséged ama nemes gyümölcsesfa, kinek gyümölcsével meggyógyulnak az kórok és betegek. Az fiatalka az öreg gyümölcsfa alatt: az tefelségednek fia, ki mostan nőni kezdett tanólásban és bölcsességben. És arra ügyeközik, hogy az tefelséged hatalmának ágait levágja, azaz magának foglalja mind az császári dicsőséget, hogy tefelséged meggyaláztassék, és az császári méltóságától megfosztassék. És miérthogy ez így leszen, mind az szegények megátkozzák tefelségednek tanácsit, kik ebben praktikálnak, hogy tefelségednek fia meg ne haljon, hanem éljen. Ennekokáért ez az én tanácsom, hogy felséged megoltalmazza az ő császári méltóságát míglen hatalmad vagyon arra; és hogy fiadat megölessed, hogy az szegények meg ne átkozzák tefelségedet.

Felele néki az császár:

- Jó tanácsot adtál énnekem, melyet meg kell követnem. Nyilván holnap az én fiamnak szidalmas halállal kell meghalni.

Mikoron megvirradott volna, leüle az császár, és ő maga tőn törvényt az fiára. És parancsolá, hogy fúnák az kürtöket és kivinnék az fiát felakasztásra. Az szolgái úgy cselekedének, mint megparancsolta vala az császár. Mikoron pedig az városon általvinnék, mind az egész nép felzöndüle, és sírván jajgatván panaszolkodának, mondván: „Jaj, jaj, felséges Isten, hogy az császárnak egyetlen egy fiának ekképpen kell meghalni.” Azonközbe elől találá őtet az ő mestere, Bancillás. Mikoron az császár fia meglátta volna azt, fejet hajta néki. És Bancillás megszólítá az császár szolgáit, kik viszik vala őtet, és mondá nekik:

- Szerető barátim, ne siessetek véle, mert bízom az Istenbe, hogy ma megszabadítom őtet az haláltól.

Felelé neki az egész nép:

- Tisztelendő mester! Siess az császári palotába és mindenképpen légy érötte, hogy megszabadíthassad az te tanítványodat.

Bancillás sarkantyúzni kezdé az lovát, és siete az palotába az császár elejbe. Mikoron a palotába bement volna, az császár elejbe esék, és köszöne néki. Mondá az császár néki:

- Isten elveszesse dolgaidat.

Felelé Bancillás:

- Felséges császár! Nem ezt érdemlettem volna az én hív szolgálatommal.

Mondá az császár:

- Hazudsz, nem jámborul szolgáltál. Mert tenéked és az te társaidnak ajánlottam vala az én fiamat, hogy bölcsességre és ékesen szólásra tanítanátok őtet; de tü néma bolondot töttetek benne. Mert erőszakot akart művelni az feleségemen. Ezokáért kell őnéki ez mai nap meghalni. De tinéktek is ekképpen lészen dolgotok!

Felele Bancillás, és mondá az császárnak:

- Ha néma az fiad: bizonyával mondom tefelségednek, hogy míg velünk együtt volt, jól tudott szólni, és bolond nem volt. Hogy pedig most néma: okának kell lenni. Mely okot az Isten talán kijelenti. Hogy pedig felséged azt mondja, hogy erőszakot akart volna művelni feleségeden: abban semmi nincsen, mert addig, míg nálunk volt, efféle undokságokban semmit nem láttunk hozzája. Ezokáért, ha tefelséged megöleti az ő fiát az asszonynak vádlására és tanácsára, bizony gonoszban lészen dolgod, hogynem mint amaz nemes embernek, ki az ő feleségének tanácsából megölé az ő ebét, mely az ő édes magzatját megmentötte vala az haláltól.

Mondá az császár Bancillásnak:

- Beszéld meg énnékem azt az példabeszédet.

Felelé Bancillás:

- Örömest megbeszéleném, de ha megbeszélem, azonközbe ott kínra felakasztják az tefelségednek fiát. Ha ezokáért felséged akarja, hogy megbeszéljem: tehát felséged hozassa őtet vissza az fogházba. Ha annakutána nem tetszik felségednek igaznak lenni, amit mondandó vagyok: kiküldetheti őtet halálra. Avagy: szabadon bocsáthatja, mert tefelséged hatalmában lészen e dolog.

Parancsolá ezokáért az császár, hogy visszahoznák az ő fiát az fogházba.

Mikoron ezokáért visszahozták volna az császár fiát az fogházba, elkezdé beszélleni Bancillás az példabeszédet, mondván: