III  Ò  AZ EB
[CANIS]

Második novella. A mesterek elsõ története

Vala egy nemesember, egy vitézlő férfiú. Ennek vala egy fiacskája, miképpen tefelségednek is csak egy fia vagyon. Azt igen szereti vala, annyira, hogy három dajkát fogadna neki, kik bánnának véle, és kik mindenképpen gondját viselnék. Ennek kívüle két állat vala, melyeket igen kedvel vala: egyiket, egy sólymot, másodikat, egy szatint. Az sólyom jeles, hamar és jó vala, annyira, hogy soha nem megyen vala heába ki madarászni véle. Az szatin pedig csuda erkölcsű vala! Mikoron az hadba megyen vala az nemesember: ottan megjelenti vala az szatin neki, ha jó szerencséje lönne az hadakozásba, avagy nem. Midőn jó szerencséje lönne, az szatin forgolódik vala az ló környül nagy vidámsággal. És mikoron az nemesember felült volna, hármat nagyot szekik vala az ló előtt. Avval azt jelenti vala, hogy jó szerencséje lönne. Mikoron pedig gonosz szerencséje lönne: midőn az nemesember felül vala az lóra, ottan az lónak az farkát kapá, és erősen kezdé azt hátravonni. Azt jelentvén véle, hogy nem kellene az hadba menni, és hogy gonosz szerencséje fogna lenni.

Kedve vala pedig az nemesembernek az vitéz játékokhoz. Elhívá ezokáért barátit és szomszédit az ő házához, kik sokan gyűlének hozzája az nemesek közül. Felöltezék ezokáért, és elméne az ő barátival az játékhelyre. Az felesége is kiméne oda az helyre, hogy látná az játékot és az szép ökleléseket. Elorozkodának oda az dajkák is és mind az egész házi nép. És senki nem marada az házba. Hanem csak az gyermek az bölcsőben és az sólyom az rudon; és az szatin középaránt az házban. És mikoron nagy csendesség volna az házban: egy nagy kégyó mászkála ki egy szurdékból, és az bölcső felé kezde mászni. Hogy megmarná az gyermeket, az nemesember fiát benne. Az szatin pedig aluszik vala az földen, és nem látja vala az kégyót. Mikoron pedig az sólyom, meglátta volna a kégyót az rúdról, és hogy az szatin alunnék, és nem látná az kégyót: erősen kezde szökni és verdődni az rúdon, és az szárnyait veri vala nagy zörgéssel az rúdhoz, hogy az szatin felserkene belé. És mikoron felemelte volna az fejét, látá, hogy az nagy kégyó az bölcső felé kezelgetne. És mindjárt felszekellvén, az kégyóra kezde menni. Az kégyó pedig ellene támada az szatinnak, és erősen vívának egymással. Az kégyó mindenkor siet vala az bölcsőre, hogy megmarná az gyermeket; de az eb ottan rajta lőn, és mardossa vala azt, hogy ne marhatná meg az gyermeket. És ez viadalban az nagy kégyó igen mardossa vala az szatint, hogy mind az szatint, mind az bölcsőt vérbe keveré. És az nagy tusokodásban, mikoron az eb elvonná az nagy kégyót az bölcsőről, elfordula az bölcső az gyermekkel, és fenékkel felfordula. És az eb nekiszekellvén, megmará az kégyót, és megölé azt. És az bölcső mellé feküvén igen véresen, nyalja vala az ő sebeit.

Mikoron pedig az vitéz játékot elvégezték volna, hazasietének az dajkák az gyermek mellé. És mikoron az házba bementenek volna, láták, hogy elfordítva vala az bölcső. És hogy az eb és az föld igen véres volna. Mondának ezokáért egymásnak: „Jaj, jaj, az eb megölte az gyermeket.” Mert félnek vala, hogy az nemesember megöletné őket az ő megholt fiáért. Mikoron ekképpen elfutnának, előtalálá őket az asszony, az nemesembernek felesége, és mondá nékik:

- Hová siettek oly igen?

Felele néki az egyik:

- Jaj münékünk és tenéked szerelmes asszonyunk, mert az eb, kit urunk oly igen szeret, megölte az gyermeket, és az gyermeknek az vére mind az bölcső környül vagyon az földen.

Mikoron meghallotta volna ezt az asszony, mindjárt hanyatt esék, és jajgatni kezde, mondván:

- Jaj, jaj, hová legyünk nyavalyások? Meggyek immár? Megfoszttattam az én édes fiamtól.

Mikoron ekképpen kiáltana nagy jajgatással, eljöve az ura lovon az vitéz játékról. És megkérdé az asszonyt:

- Mi lele?

Felele az asszony és megmondá néki, hogy az eb megölte volna az ő fiát. Hallván azt a nemesember, igen nagyon kezde bánkódni, és leszállván a lóról, beméne az házba, ahol az gyermek és az szatin vala. Mikoron az eb meglátta volna az urát, nagynehezen felkele az sok sebek miatt, melyeket harapott vala rajta az nagy kégyó, és az ura elejbe ballaga, és legyezni kezde előtte az farkával; és öremet mutata, mivelhogy hazajött volna. De az nemesember kirántá dákosát, és elvágá az ebnek az fejét.

Mikoron ez meglött volna, méne az bölcsőhöz, és megfordítá az bölcsőt: tehát épen és egészségben vagyon az ő fia. És látá, hogy az nagy kégyó halva fekszik vala ott az bölcső mellett, mely igen harapdáltatott vala. És mindjárást eszébe vevé, hogy az eb ölte volna meg az kégyót. És hogy az oltalmazta volna meg az gyermeket az bölcsőben az kégyótól, és megmentötte volna őtet az haláltól. És ottan jajgatni kezde, és mondá:

- Oh, bolondul cselekedtem, oh, gonoszul cselekedtem. Megöltem az én hív szatinomat az feleségemnek beszédére, maga ez ölte meg az undok kégyót, és megmentötte az én édes fiamat az haláltól. Meggyek, meggyek, nagy vétséget műveltem.

És ragadván az ő dákosát, három darabra töré. És sok üdeig nagy bánatban lőn.

És Bancillás, az bölcs mester szóla az császárnak, és mondá néki:

- Megérti felséged az példát, melyet mondottam?

Felelé az császár:

- Jól megértöttem.

Mondá Bancillás:

- Bizony én is megmondom tefelségednek, hogy ha megöleted az te fiadat feleségednek vádlásáért, bizony gonoszban lészen tefelségednek dolga, hogynem mint ez nemesembernek, ki hértelen haragból megölé az ő hív ebét.

Felelé az császár:

- Szép és igen jó példát adtál előmbe. Ezokáért bizonyos légy ebben, hogy meg nem hal ez mai napon az én fiam.

Felele néki Bancillás:

- Felséged eszesül cselekedik ebben. Én is igen köszenöm tefelségednek. És Istennek ajánlom tefelségedet.

Mikoron meghallotta volna az császárné, hogy meg nem ölték volna az császár fiát, igen keservesen kezde sírni és jajgatni. Mikoron pedig azt meghallotta volna az császár, beméne hozzá az kamarába, és mondá néki:

- Mint vagy? Mi lelt? Mondd meg énnékem: miért bánkódol oly igen?

Felelé az császárné:

- Ingyen sem tudja felséged, micsoda szemérmeket és szidalmas dolgokat kellett énnekem szenvednem az kegyelmed átkozott fiától! És felséged azt ígérte vala énnekem, hogy meg kellett volna halni. De mostan is él. Nyilván úgy lészen felségednek dolga az te fiaddal, mint régenten egy királynak egy vadkannal.

Mondá az császár az ő feleségének:

- Kérlek tégedet, beszéld meg énnékem ezt e példát.

Felelé az császárné:

- Tegnap is mondottam egy példát tefelségednek, de semmit nem használtam véle. De mindezenáltal ezt is megbeszélem.