| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Heltai Gáspár Ponciánus császár históriájai IntraText CT - Text |
Vala egyszer egy nemes vitéz, kinek egy fia és két leánya vala. Ez ez vitéz igen kövély és bőv költségű vala. Mert elmegyen vala az többi nemesek közikbe, minden lakásokba, és az vitéz játékokra nagy sokat költ vala; lovokra és mindenféle ékes szerszámokra. Vala pedig az üdőben egy gazdag császár Rómában, ki az piacon egy nagy tornyot megtöltete arannyal. Arra pedig rendele egy nemes vitézt, ki annak gondját viselje és mindenképpen megőriznéje.
Midőn ezokáért ama vitéz minden marháját eltékozlotta volna, oly igen elszegényedék, hogy jószágát is mind el akará adni. Elhivatá ezokáért az ő fiát, és mondá néki:
- Szerelmes fiam, megértsed: én igen elszegényedtem, annyira, hogy el kell adnom jószágomat. Ha pedig azt művelem, ottan elvesztél mind a te nénéiddel.
- Édesapám, jó arról gondolkodnod, hogy valami módot találj, hogy tisztességedre élhess, azért ugyan el ne üdegenítsed tőlünk az mü jószágainkat.
- No, találtam egy módot. Ám az piacon vagyon az császárnak egy tornya, mely rakva arannyal. Egy éjjel reámenjünk és ássuk meg. És hordjunk az aranyból eleget haza; és szépen élhetünk belőle.
- Bizony jó lészen, mert a császár anélkül is elég gazdag. Jobb ezokáért, hogy az övéből vegyünk, hogynem mint jószágunkat eladjuk.
Elmenének ezokáért éjjel az toronyra, és megásák azt, és annyi aranyat vínek ki abból, azmennyit elbírnak vala. És az vitéz megfüzeté minden adósságát, és esmét bőven kezde költeni, szinte mint annakelőtte.
Virradóra jöve az vitéz az toronyhoz, azkire bízták vala annak gondjaviselését: és látá, hogy megásták volna az tornyot, és megesméré, hogy igen sok aranyat vittenek volna el onnét. És az császárhoz menvén, mind megbeszélé az császárnak, mint lött volna az kár.
- Mit beszéled ezeket énnékem? Nemde, tereád bíztam annak gondjaviselését? Nyilván tetőled veszek számot. Megválik, mint őrüzted lészen az én kéncsemet.
Elméne az vitéz, az kéncsőrüző, és az toronyba az lyukon belől ása egy vermet, és egy nagy mély üstet állata abban, hogy ha az orv esmét eljönne aranyat lopni, hogy az üstbe beesnék, és ki ne jöhetne onnét.
Azonközbe elkezde esmét ama nemes vitéz szűkölködni az nagy lakások és tékozlások miatt. És esmét szóla az ő fiának, és mondá:
- Megfogyatkoztunk esmét, édes fiam. Mert elkölt amaz arany, melyet elhoztunk vala az toronyból.
- Menjünk esmét oda és hozzunk az aranyból, mennyit elbírunk, és elég költségünk lészen esmét, és ekképpen megtarthatjuk az mü jószágunkat.
Felkelének ezokáért ketten éjjel, és az toronyhoz menének. Az atya pedig elől méne az lyukba, és béesék az üstbe mind torkig. És mondá az fiának:
- Ne jőj utánam, édes fiam! Mert te is beléesel, és mindketten ideveszünk.
- Meglátom, édesapám, ha megsegíthetlek. Mert ha itt megtalálnak, temiattad mi is mindnyájan halálnak vagyunk fiai.
- Az nem volna jó, ha engemet megesmérhetnének. Mert tinéktek mind meg kellene halnatok énmiattam. Ezokáért vond ki fegyveredet, és vegyed fejemet. Mert ha fő nélkül itt megtalálják az testet, senki meg nem esmérhet, kicsoda vagyok.
És az fia kivoná fegyverét, és fejét vevé az atyjának; és elmenvén, egy verembe hányja az atyja fejét, és eltemeté. És az ő néneihöz menvén, megbeszélé az dolgot nékik, mint jártanak volna. És az ő nénjei hallván ezt, igen kezdének sírni és jajgatni.
Azonközbe méne az őrüző vitéz az toronyhoz, hogy látná, mint volna az császári kéncs. És mikoron az lyukot megnézegetné, láta egy fő nélkül való holttestet az lyuk alatt való üstben; és csodálkozni kezde rajta. És elmenvén, megmondá ezt az császárnak. És az császár elcsudálkozék rajta. Parancsolá ezokáért az vitéznek:
- Eredj el, kösd a holttestet egy ló farkára, és vontasd az városban minden utcánként. Valamely házban kezdesz sírást és jajgatást hallani: ahhoz az házhoz való ez az test. Megfogjad mind az embereket abban, mert meg kell őket ölni.
És az őrüző vitéz cselekedék ekképpen. És mikoron az holttestet lófarkon hordoznák az vitéznek háza előtt, és az ő leányi azt látták volna, erősen kezdének sírni és jajgatni. Mikoron az fia meglátta volna, hogy az ő nénéi meg nem tartóztathatnák magokat, egy szekercét kapa, és egy nagy sebet vága az lábán, hogy nagy sok vér kifolyna belőle az földre. Midőn az császár szolgái meghallották volna az nagy sírást és jajgatást abban a házban, mindjárt berohannának és kérdeni kezdének, miért sírnának oly igen?
- Jó uraim: ím terténetből nagy sebet vágtam az láborron, talám sánta leszek miatta, abban sírnak oly igen.
Látván az császár szolgái az sebet és az sok vért, hüvének néki, és kimenének az házból. És minekutána eléggé vondozták volna az holttestet, felfüggeszték az akasztófára.
És annakutána mondá az császárné az császárnak:
- Felséges uram, eszedbe vetted-é beszédemet, hová megyen?
- Igen félek, hogy felségednek szinte úgy lészen dolga az te fiaddal, mint ennek ez nemes vitéznek lött az ő fiával. Igen vagyon felséged érötte, hogy megoltalmazza fiadat a szégyentől. Szinte mint az nemes vitéz, ki inkább meg akara halni, hogynem mint az fia szégyent vallana. De félek, hogy végre gonoszul füzet felségednek, szinte mint ez füzetett az ő atyjának. Tanácsom ezokáért ez: miérthogy felséged érti, hogy parázna az lator és mindenféle gonoszságra kész - hogy felséged üdején megölesse, és ekképpen elejit veheted az ő gonoszságinak, hogy bosszúságot és szégyent nem tehet rajtad.
- Bizony, szép és jeles példát beszélettél énnékem. Bezzeg veszett fiú volt az nemes vitéznek az fia! De eleit veszem én az én fiamnak, hogy énvelem ne cselekedhessék úgy, mint amaz cselekedett az ő atyjával.
És mindjárást parancsolá az ő szolgáinak, hogy kivinnék az ő fiát és felakasztanák.
Mikoron az császár szolgái kivinnék az császár fiát, hogy felakasztanák őtet, nagy sírás és panaszolkodás lőn az egész várasban az néptől. Mert ezt mondják vala: „Mit cseleköszik az császár? Ám felakasztatja az ő fiát. Maga annál több sincsen. Kicsoda lészen utána az örökös az császári birodalomban?”
És mikoron ekképpen kivinnék őtet, elől találá őket az bölcs mester Cato, ki lovon jöve. És mikoron meglátta volna az császár fiát, szóla az császár szolgáinak, és mondá:
- Szerető barátim: lassan járjatok, és ne siessetek véle, mert Istennek akaratából megszabadítom őtet.
És mind az egész nép könyörgeni kezde néki, és mondának:
- Oh, bölcs és tisztelendő mester, tekegyelmed igen siessen, és legyen szömbe az császárral. Lásd meg, ha valamiképpen megszabadíthatod szegény ártatlant.
Az császár fia is fejet-térdet hajta Catónak, az ő mesterének, intvén néki, hogy ne hagyná őtet, hanem sietne.
Cato sarkantyúzni kezdé az lovát, és bésiete az császár udvarába. És mikoron szömbe jutott volna az császárral, elejbe esék, és köszöne néki. És mondá az császár:
- Nem ezt érdemleném, mást várok vala tefelségedtől.
- Azmint szolgáltok, úgy füzetnek tinéktek.
- Micsoda gonoszságot cselekedtem? Mit érdemlettem?
- Szidalmas halált érdemlettél. Mert az én fiamat ajánlottam vala tenéked és az te társaidnak, ki szépen tud vala szólni; de tü némát csináltatok belőle, és latorságra tanítottátok őtet. Mert erőszakot akart művelni feleségemen. Ihol immár lakol érette, mert az akasztófára viszik. De ti is meghaltok ezért.
Felelé Cato mester az császárnak:
- Felséges császár! Azt mondod, hogy néma az fiad. Mi nem töttük őtet némává, mert Isten dolga ez. Ő adja az nyelvet az embereknek. És mikoron őnéki tetszik, némákat csinál belőlek. És esmét könyörül rajtok, és szólóvá teszi őket. Hogy pedig felséged mondja, hogy erőszakot akart volna művelni feleségeden: azt soha nem hihetem. Vaj ki álnokok az emberek ez világban, annyira, hogy némely embernek álnokságinak senki végére nem mehet. Melyet példabeszéddel is megbizonyíthatok felségednek, minemű véghetetelen álnokságok legyenek az asszonyi állatokban. Ha ezokáért tefelséged meg akarja az ő fiát öletni feleségednek vádlásáért: félek, hogy így lészen dolgod, mint egyszer lőn egy gazdag polgárnak az ő felesége miatt és egy szarka miatt, melyet igen szeret vala, miért hogy az sok gonoszságot jelent vala néki az ő felesége felől.
- Kérlek tégedet, beszéld meg énnékem azt a példabeszédet. Mint járt légyen az polgár az szarkával?
- Nem beszélem meg, hanem ha tefelséged visszahozatja az te fiadat. Annakutána öremest megbeszélem. Mikoron felséged meghallja az példabeszédet, annakutána azért szabadon azt cseleködheti, azmi felségednek jónak tetszik.
Parancsolá ezokáért az császár, hogy visszahoznák az ő fiát, és az fogházba rekesztenék. És visszahozák őtet az fogházba.
Beszélleni kezdé ezokáért Cato az példabeszédet, és mondá: