VII  Ò  A MADÁR
[AVIS]

Hatodik novella. A mesterek harmadik története

Vala egy gazdag polgár egy várasban. Annak vala egy szarkája, melyet igen szeret vala. És tanítá azt beszélleni. Mikoron pedig valamit láta az szarka, mit cselekedik vala az polgárnak felesége avagy az egyéb cseléd az házban: mind megbeszéli vala az szarka. Az polgárnak felesége pedig igen szép iffiu menyecske vala; de nem szereti vala az urát, miért hogy az immár koros szabású vala, és az Vénusz játékába az menyecske majd gyorsabbat kéván vala. Elhányá ezokáért az iffiu menyecske az csépet, és más iffiú nyakas deák után veté magát, és azt kezdé szeretni. Mihelyt pedig az polgár lovon elméne valahová, ottan az ő szeretőjeért külde, és avval játszik vala. Látván ezt az szarka, mind megbeszélé ezeket az polgárnak, midőn visszajöve. Az polgár gyakorta megfeddé az feleségét efféle vétkekért. És az felele az polgárnak:

- Az én beszédem semmi nálad. Inkább hiszed az szarka csácsogását, hogynem mint az én beszédemet. Addig, még az vizsla szarka él, soha mü békével nem lakhatunk.

Mondá az polgár:

- Az szarka nem hazud énnékem, azmit szömével lát és fülével hall: egyebet semmit nem mond énnékem. Ezokáért inkább hiszek én őnéki, hogynem tenéked.

Lőn pedig egyszer, hogy az polgár elmérve lóháton, és mindjárt elkülde az felesége az ő szeretőjeért, hogy hozzája jőne. De el nem jöve, hanem szinte estve, hogy ne látná őtet senki. Mikoron ezokáért besetétedett volna, eljöve az deák és kóltogatni kezde az ajtón. Az menyecske mindjárt megnyitá az ajtót, és nagy vígan fogadá be az deákot. És mondá:

- Bizony jókor jössz, mert mostan nem lát senki.

Mondá az deák:

- Az vizsla szarka elárul bennünk.

Mondá az menyecske:

- Ne gondolj véle, bízvást jőj be: éjjel bosszút állunk az szarkán.

Bejöve ezokáért az deák.

Mikoron pedig az udvaron általmenne: ahol függ vala egy kalitkában az szarka, mondá az szarka:

- Jaj szegény! Nem látlak ugyan, de jól hallak! Hamisan cseleködél az én urammal. Bizonyába mihelt megjő, ottan megmondom néki.

Mikoron meghallotta volna ezt az deák, mondá az menyecskének:

- Lám, mondám tenéked még azelőtt, hogy az vizsla szarka beárul bennünket.

Mondá az polgárné:

- Semmit ne félj, még bosszút állok rajta.

Bemenének ezokáért az ágyasházba, és együtt hálának.

Midőn ezokáért eleget játszottanak volna, felkele az polgárné tikszó után, és felköltvén az leányt, mondá néki:

- Egy lajtorja kellene, mert az héjazatra fel kellene mennünk, hogy bosszút állanánk az vizsla szarkán ez éjjel.

És az szolgálóleány hoza egy lajtorját; és az polgárné felhága az héjazatra, és megbontá az héjazatot lassan az szarka felett. És az szolgálóleány egy csöber vizet vőn fel az héjazatra, aprókövecses fövénnyel, és lassan aláönték az vizet az fövénnyel egyetemben az szarkára, és annyéra locsolák az szegény szarkát, hogy az éjjel csaknem meghala belé. Reggel az polgárné kibocsátá az deákot az hátulsó ajtón, minekutána eléggé csókolgatták volna egymást.

Mikoron az regg misére harangoznának, hazajöve az polgár; és mindjárt az szarkához méne, és mondá neki:

- Szerelmes szarkám, mondd meg énnékem, mint volt dolgod, és mit láttál azóta fogva, hogy honn nem voltam?

Felelé az szarka:

- Nem igen jól lött dolgom énnékem, de feleséged is behozta vala az ő szeretőjét éjjel. És megmondám nékik, hogy meg akarnám tenéked azt jelenteni. Én pedig poklabban nem jártam, mint az elmúlt éjjel, mert az nagy esőben és kőesőben csaknem elveszék.

Hallván ezt az polgárné, mondá az urának:

- Mindenkor igaz az szarkának beszéde tenálad. Látod-é, mint hazudik az vizsla madár előtted? Azt mondja, hogy az éjjel eső és nagy kőeső volt, maga ez egész esztendőben sem volt tisztább éj, mint az elmúlt éj volt.

Mikoron az polgár meghallotta volna mind az kettőnek beszédét, elméne az szomszéd­asszonyhoz, és megkérdé tőle, ha az elmúlt éjjel valami fergeteg vagy vész volt volna. Mondá az szomszédisé, hogy nem volt, hanem hogy igen szép tiszta idő volt. Hazamérve ezokáért, és mondá az feleségének:

- No, megtudtam: igazat mondottál volt énnékem.

És igen megharagvék az szarkára.

Felele az menyecske:

- Jól tudom, hogy az szarka reám hazudoz, és az haragítja kegyelmedet énreám, és őmiatta költ gonosz hírem az egész várasban.

Az polgár elméne az szarkához, és mondá:

- Nem jó urad voltam-é tenéked? Nemde én adtam ennen kezemmel mindennap enned? Miért mondasz tehát hazugságot énnékem? Miért szörzesz egybeveszést közöttünk, énközöttem és feleségem között?

Mondá az szarka:

- Bizony nem hazudtam, hanem igazat mondottam.

Mondá az polgár:

- Hazudsz, mert azt mondád, hogy ez éjjel nagy eső és kőeső volt, maga nem volt, hanem az éj igen szép tiszta volt. No, többszer nem beszéllesz énnékem hazugságot. És egybe nem veszítesz szép feleségemmel!

És megkapá az szarkát, és elszakasztá az fejét.

Hallván ezt az menyecske, igen örüle néki.

És az urához menvén, mondá néki:

- Bizony jól cseleködtél, immár csendességgel élhetünk egymással.

Minekutána pedig az bolond polgár megölte volna az ő drága madarát, fel kezde nézni, és láta egy lyukot az héjazatban az kalitka felett, és az héjazaton egy lajtorját, melyen az felesége és az lator szolgálóleány felhágott vala. És csudálkozni kezde rajta, mit állana ott az lajtorja, és minek csinálták volna az lyukot az héjazatban? És felhágván, talála ott egy csöber vizet, kövecses fövennyel egyetembe. És azokból eszébe vévé magát az polgár, hogy felesége az kopitor szolgálóleánnyal csináltanak volna éjjel esőt és kőesőt.

Mikoron ezeket mind meglátta volna, alászálla onnét, és panaszolni kezde, mondván:

- Oh, kába és esztelen ember! Oh, nagy bolondság! Hogy az én drága madaromat, az én szerelmes szarkámat megöltem az én parázna feleségemért! Vaj szegény ártatlan madarom. Mely igen nagy gyönyörüségem volt énnékem tebenned! Mely igen igazat mondottál mindenkoron énnékem!

És az polgár megbúsulván az ő szép parázna menyecskéjének fertelmessége miatt, minden marháját eladá, és elhagyván az parázna latrot, üdegen országba méne lakni. És mindéltig eszébe juta az ő szerelmes szarkája.

Ennekutána mondá az Cato mester az császárnak:

- Eszébe vötte-é felséged ezt a példabeszédet és annak az ő értelmét?

Felelé az császár:

- Jól vöttem eszembe. Bezzeg átkozott álnok latorné volt az polgárnak felesége! Bizony igen bánom az szegény ártatlan madarat, az szarkát, hogy az igazmondásért meg kellett halnia. Én is bizonyába ezt ígérem tenéked, hogy ez mai napon nem hal meg az én fiam.

Felelé Cato az császárnak:

- Eszesül cselekedik tefelséged, ha ezt műveli. És felséged kedves dolgot cselekeszik, nemcsak minékünk, hanem az egész országnak. Isten legyen tefelségeddel.

Mikoron meghallotta volna az császárné, hogy esmét megmeneködett volna az császár fia az haláltól, esmét igen keservesen kezde sírni és jajgatni, annyira, hogy meghallják vala az ő szavát az egész várba. És mikoron a császár meghallotta volna az ő sírását, beméne hozzája, és megkérdé őtet, mi lelte volna őtet, és micsoda bántása volna?

Felelé az asszony a császárnak:

- Nagy dolog ez. Én vagyok tefelségednek felesége és ágyastársa, az tefelséged fia pedig énrajtam művelte ezt a nagy szégyent, és erőszakot rajtam akarván művelni mint körmelte orcámat, mint szaggatta ruháimat; és tefelséged mindennap ígéri énnékem, hogy meg akarja büntötni, és éröttem bosszút rajta állani - de mostan is él. Hogy-hogy lönne ez, hogy nem bánkódnám rajta.

Felelé néki az császár:

- Örömest megművelném kévánságodat, de azmellett nem is akarnék törvénytelenül cseleködni. Tegnap hallottam egy példabeszédet, és azmiatt halasztottam el az törvényt.

Mondá az császárné:

- Ha felséged elhalasztotta az törvényt a bölcs mesternek példabeszédeért, én bizony azt mondom tefelségednek, hogy még úgy jársz az te hét bölcs mesteriddel, mint egyszer egy császár Rómába járt volt.

Mondá az császár:

- Mint járt volt?

Felelé az császárné:

- Nem beszélem, mert látom, hogy csak hejábavaló minden beszédem.

Mondá az császár:

- Maga ezen meg ne háborodjál, hogy elhalasztottam az törvényt: mert evvel nem ígértem meg néki az életet. Beszéld meg ezokáért az példabeszédet.

Felelé az császárné:

- Öremest megbeszélem immár.