XI  Ò  AZ ORVOS
[MEDICUS]

Tizedik novella. A mesterek ötödik története

Egy jeles orvosdoktor vala, kinek Hypocrates vala neve: ez oly igen éles elméjű vala, hogy meghaladja vala mind az orvosokat. Ennek egy barátja vala, Galenus nevű. Ez is igen éles elméjű vala, és igen tudós az orvosság dolgaiban; és arra ügyeközik vala, hogy az egész orvosság­nak tudományát megtanulhatnája, hogy minden doktorokat, Hypocratest is, meg­haladhatná. Ezt midőn Hypocrates megértötte volna, eltitkolá az ő mesterséges tudományát tőle, mert látja vala, hogy oly éles elméjű volna, hogy mindeneket megtanulhatna, és hogy végre őtet is mindenképpen meg kezdené haladni, és őnálánál sokkal jobb orvosdoktor leendő volna. Mikoron Galenus az ő barátjának, Hypocratesnek szándékát megértötte volna, nagyobb fügyelmetességgel kezde tanulni, annyira, hogy mindenképpen meg kezdé Hypocratest haladni. Látván ezt Hypocrates, irigykedni kezde reá.

Lőn pedig, hogy az magyari király küldene Hypocratesért, és azt hozzáhivatá, hogy az ő fiát meggyógyítanája. Hypocrates tőn választ egy levélben az királynak, hogy ő ezúttal nem jöhetne, de miért hogy tudja vala az ő barátjának, Galenusnak jeles voltát: őtet bocsátá az királyhoz, hogy az fiához látna. Mikoron az királyhoz jött volna, nagy tisztességgel fogadá őtet az király; de az király csudálkozik vala rajta, miért nem jött volna ő maga, Hypocrates. Galenus megmenté Hypocratest, müvelhogy igen nagy és jeles dolgokban volna foglalatos, és azért nem jöhetett volna; hanem hogy őtet küldötte volna ő helyében. És az király megálla azon az beszéden.

Annakutána beméne Galenus az gyermeket látni. És midőn megtapogatta volna az gyer­meknek ereit és az vizeletet meglátta volna, mondá az királyné asszonynak:

- Felséges asszonyom, az tefelséged vizeletit és az királyét is meg kell nézegetnem, hogy az gyermek betegségét inkább megesmérhessem.

Mondának:

- Ez éjjel megfoghatjuk, és reggel odaadhatjuk.

Reggel mikoron mind az kettőnek vizeletit megnézegetné, félfele hívá az királyné asszonyt Galenus, és mondá néki:

- Felséges asszonyom, tefelséged énnékem megbocsásson, mert egy kérdést kell kérdenem tefelségedtől: kicsoda az gyermek atyja?

Felelé az királyné asszony:

- Az uram, az király az atyja.

Mondá Galenus:

- Felséged megbocsássa énnékem: bizony nem az király az atyja.

Felelé az királyné asszony:

- Lássad jó doktor uram, mit beszélesz? Bizony fejeddel jádzol!

Mondá Galenus:

- Csak azt mondom, hogy nem az király az gyermek atyja. Tisztességért és füzetésért jöttem én ide, nem hogy fejemet vegyék. Ha efféle szándékba vagyon felséged, tehát én visszamegyek, azhonnét jöttem; szent hozzátok.

Mondá királyné asszony:

- Szerető doktor uram, ne menjen el tekegyelmed, ím megmondom tekegyelmednek minden titkomat, csak hogy kegyelmed ki ne nyilatkoztassa.

Mondá Galenus:

- Felséges asszonyom, távol legyen az éntőlem, hogy kihirdetném: eltemetve lészen nálam.

Mondá az királyné asszony:

- Az burgundiai herceg jött vala egyszer uramhoz, a királyhoz. Az veté magát mellém, és egynéhányszor néze szömembe; attól fog az gyermek lenni.

És mondá Galenus:

- Ne féljen felséged, én meggyógyítom az gyermeket.

És főze valami tehénhúst néki, és azt adá néki enni, és vizet ada inni reá. És mindjárt meggyógyula az gyermek. És az király megajándékozá Galenust, de az királyné asszony titkon nagyobb ajándékot ada néki.

És Galenus elbúcsúzván az királytól, hazaméne.

Mikoron hazament volna, megkérdé Hypocrates az Galenust:

- No, meggyógyítád-é az gyermeket?

Felelé Galenus:

- Meggyógyítám.

Kérdé Hypocrates:

- Müvel gyógyítád az gyermeket?

Mondá Galenus:

- Valami tehénhúst főzék neki, és vizet adék reá innia.

Felelé Hypocrates:

- Tehát nem jámbor, hanem kurva az anyja.

Mondá Galenus:

- Ugyan efféle.

És Hypocrates gyűlölni kezdé Galenust, és mondá ő magába: „Ha ezt el nem vesztem az útból, majd-majd jobb és bölcsebb doktor lészen énnálamnál.” És megtekéllé őmagában, hogy meg akarná Galenust ölni.

Lőn ezokáért egyszer, hogy Hypocrates elméne az ő kertébe, és elhíná véle Galenust, és mondá néki:

- Jere, barátom, menjünk a kertbe, és keressünk füveket.

Mondá Galenus:

- Bátor, menjünk el.

És mikoron a kertbe volnának, mondá Hypocrates Galenusnak:

- Amott egy szép fű vagyon, igen jóillatú, még ide is érzem az illatját. Hajolj oda és ásd ki, hadd lássuk, micsoda.

És Galenus kiássa az füvet. És mikoron továbbmentenek volna egy kevéssé, mondá esmét Hypocrates:

- Ahol esmét egy igen szép fű, vond ki azt is.

És mikoron Galenus aláhajolna, hogy kiásná az füvet, Hypocrates kivoná az handzsárt, és általüté Galenust, hogy ugyanottan meghala.

Nem sok üdő múlva megbetegüle Hypocrates, és bélpoklos kezde lönni. És orvosságokat csinála magának, és minden tudományát és mesterségét megkísérté magán: de nem használa semmit véle. Az ő tanítványi is mindenfelől hozzájövének, és csinálának orvosságokat néki: de semmit nem használának véle.

Midőn ezt látná Hypocrates, mondá az ő tanítványinak:

- Hozzatok egy csupor vizet.

Mutata egynéhány füveket nékik és mondá, hogy azokat a csuporba hánynák. És beléhánynák az füveket az vízbe. És mondá:

- Sok lyukokat fúrjatok immár köreskörnyül a csuporba.

És mikoron megfúrták volna az csuport, egy csöpp víz sem jöve ki belőle. És mondá Hypocrates:

- Szerelmes fiaim, immár látom, hogy az Istennek haragja vagyon rajtam, és hogy az Isten ő maga áll bosszút rajtam. Mert íme száz lyukat furtanak az csuporban, mégis a füvek miatt nem jő semmi víz ki belőle. Ah, szerelmes fiaim, csak élne mostan az én barátom, Galenus, kit én megöltem! Szánja az Isten, az mindjárást meggyógyítana engemet: de az Isten bosszút áll rajtam, és meg kell halnom.

És ezt mondván, az fal felé fordula, és ottan meghala.

És mondá az mester az császárnak:

- Felséges uram, vette-é felséged eszébe az én példabeszédemet? És hová menjen annak az ő értelme?

Mondá az császár:

- Jól vettem eszembe.

Mondá az mester:

- Bizonyába mondom: ha felséged megöleti az ő fiát az ő felesége beszédére, nyilván igen nagy kárt vall tefelséged; mert üdővel nagy ügyekben nagy segítséggel lehet felségednek az te fiad, mint Galenus megsegíthette volna Hypocratest. De minekutána megölte vala, ő magának meg kelle halni gonosz lelkiesmérettel.

Mondá az császár:

- Bizony, ez mai napon is megmenekedik az én fiam, és nem hal meg.

Felelé az mester:

- Felséged igen jól és dícsírendő dolgot cselekeszik. Én is igen köszenöm tefelségednek. Isten legyen felségeddel.

Midőn meghallotta volna az császárné, hogy megmenekedett volna ezúttal is az császár fia, és hogy azt meg nem ölték volna, sírni és jajgatni kezde, és a haját ki kezdé szaggatni, és panaszolkodással kezde kiáltani, mondván:

- Jaj, jaj én szegény, nyomorult asszonyállat! Adta volna az Isten, hogy soha ne jöttem volna ki az atyámnak házából, bátor szömemmel soha nem láttam volna ez átkozott földet! Lám, minden embertől halálos bosszúságot kell szenvednem. Békességben és nagy örömben lakhattam volna az én atyámnak házába.

Mikoron a császár meghallotta volna az császárnénak kiáltását és sírását, beméne az feleségének házába, és mondá néki:

- Szerelmes szüvem, miért bánkódol oly igen?

Felele az:

- Hogy-hogy tudnék veszteg hallgatni, holott én nagy királynak leánya vagyok? Hogy-hogy szenvedhetnék el oly igen nagy bosszúságot? Felséged sem áll bosszút éröttem, mint ígérte vala énnékem.

Mondá az császár:

- Bizony nem tudok mit művelni. Azon vesződöl mindennap velem, hogy fiamat megölessem; az bölcs mesterek pedig arra visznek tanácsokkal, hogy ne ölessem meg; nem tudom, mit műveljek?

Felelé az császárné:

- Szinte úgy jár felséged, mint egyszer egy király járt az ő hopmesterével.

Mondá az császár:

- Hogy? Hogy járt ő volt avval; öremest meghallanám.

Mondá az császárné:

- Ím, megbeszélem.