XVI  Ò  DIOCLECIÁNUS MEGSZÓLALÁSA

Másodnapon bevivék az hét mesterek az császár fiát az császár udvarában. És mikoron bement volna az palotába az mesterek előtt, az császár elejbe méne és kezét nyujtván, mondá:

- Felséges uram, édesapám! Isten éltesse felségedet sok esztendeig minden jóba.

Hallván az császár az ő édes fia szavát, elájula. És midőn rózsavízzel megkenték volna az homlokát, ébrede. És mikoron az fia esmét szólni kezde az atyjának, nagy örömbe lőn az császár minden ő egész udvarával.

És Dioclecián mondá az atyjának:

- Felséges uram és atyám! Minekelőtte megmondom minden szükségemet előtted és az uraim előtt, kérem felségedet, hogy hozassa ide az császárnét minden ő leányival. És midőn jelen lészen, annakutána megmondom az én mondómat.

És az császár megparancsolá, hogy az császárné minden leányival eljönne és jelen lönne. Eljöve az császárné nagy nehezen és bánkódva. És az fia meghagyja, hogy renddel állanának az császár előtt és az egész udvar előtt. És rendbe állának. És az császár fia szólani kezde, és mondá:

- Felséges uram, édesapám! Tefelséged látja-é ezt e magas leányt, mely zöld bársonyban vagyon?

Felelé az császár:

- Jól látom. Feleségem igen szereti azt, és gyakorta ajánlotta azt énnékem.

Mondá az császár fia:

- Felséges uram, tefelséged vonassa le róla minden ruháit, hogy mezítelen álljon előtted és mind az uraim előtt. És annakutána megismeri felséged az császárnénak jámborságát, és minémű leányai legyenek az ő udvarában.

Felelé az császár:

- Édes fiam, nagy szemérem volna ez ennyi sok jámbor előtt.

Mondá az fia:

- Felséged parancsoljon, hogy levetkőzzék. Mert ha nem műveli, magam kezdek hozzá és levetkőztetem.

Parancsolá ezokáért az császár, hogy levonnák minden ruháit róla. És mikoron levonták volna minden ruháit, hogy mezítelen ott állana: - tehát az szép leánynak az két lába közett egy alkolmas koltója vagyon!

Mikoron ezt meglátták volna mind az császár, mind az udvarbeliek, elcsudálkozának rajta, és nagy zenebona lőn mind az egész udvarbeliek közett. Mert némelyek kacagják vala, némelyek pedig csikorgatják vala fogukat, és átkozák vala az császárnét és mind az asszonynépeket, és szidalmazzák vala azoknak álnokságokat.

És mondá Dioclecián az atyjának:

- Felséges uram, édesatyám. Felséged azt mondá, hogy az császárné igen szerette ezt e leányt. Ne csudálkozzék felséged rajta, mert többszer hált evvel, mind éjjel, mind nappal, hogynem felségeddel.

És mondá az császár:

- Vaj gonosz álnok latorné! Lám, ez széles világon sem volt álnokb és latrabb teremtett állat tenáladnál!

És meghagyja, hogy mindjárást fejét vennék az császárnénak, és hogy az koltogatós leányt megégetnék.

De az császár fia mondá az atyjának:

- Felséges uram, nem kell sietni az törvények kiadásával. Hadd legyen nyilvábban minden ő vétke. Annakutána úgy kell őtet megbüntötni.

És mondá az császár:

- Ám előtted vagyon. Cselekedjél az te ítéleted szerint.

És szólván az császár fia, mondá az atyjának:

- Felséges uram, és édesapám! Mikoron felséged utánamküldett volna az császárnénak esztekéléséből: megnézők az én mesterimmel az csillagokat, ha jó volna-é mennem, avagy nem. És úgy jelenték az csillagok, hogy ha megtérnék mindjárást, tehát szidalmas halállal kelle­ne meghalnom. De ha megtérvén, hét napig megtartóztatnám magamat és senkinek nem szól­nék semmit: tehát megmeneködném. Ez az oka, hogy hét egész napig nem mertem szólni senkinek. Hogy az császárné engemet megvádolt felséged előtt, hogy én erőszakot akartam volna művelni rajta: az mind hazugság! Érötte volt ő ugyan mindenképpen, hogy reávonjon, és váltig ölelgete, és megmutatá kebelbéli szép almáit és hegyes köldekét; de nem teheté szerét. Hogy látá, hogy reá nem bírhat: úgy kezdé magát körmelni és ruháit szaggatni, mint tefelséged látta.

Hallván ezt a császár, igen megharagvék. És mondá az császárnénak:

- Oh, te átkozott, gonosz és álnokságos teremtett állat! Nem voltam-é elég tenéked és az te nagymonyú leányod, hogy még fiamat is reá akartad vonni?

És az császárné elejbe esvén, kegyelmet kezde kérni. Mondá az császár:

- Oh, minden rendbéli asszonyállatok között átkozottabb és alábbvaló latorné! Nem egy halált, hanem hármat érdemlettél!

És szóla az császár fia, és mondá:

- Nyilván vagyon én édes szerelmes uram-atyám felségednél, hogy ez te álnokságos feleségednek hazugságáért mindennap akasztani vittenek. Mindazáltal az én mesterimnek okosságok és bölcseségek által az Isten engem az haláltól megszabadított.

Mondá az császár:

- Oh, szerelmes fiam, áldott legyen az szempillantás, amelybe születtél, miért hogy hallak tégedet oly szépen és bölcsen disputálni. De az okosság azt adja előmbe, mivelhogy az te mesterid is néminemű hasonlatosságoknak szépen előbeszélésével szabadítottanak meg tégedet az haláltól: hogy te is valami hasonlatosságból vött példabeszédet, melyet elméjükbe befoglalván, vidámbak lehessünk, mielőttünk szép renddel előbeszélj.

Erre az császárnak fia felelé:

- Parancsolj annakokáért kegyelmes uram, hogy mindenek, még én szómnak véget vetek, csendességbe és vesztegletességbe legyenek, és hallgatással nékem kegyelmet tegyenek. És azt bizonyos büntetéssel parancsoljad, és ekképpen meglészen, hogy az felvetett törvénynek mind én magam, mind felséged felől, mind isteni és emberi törvény szerint elég legyen.

Az császár legottan az udvari szolgáival mindeneknek vesztegletességre és hallgatásra való parancsot ada. És annakutána az császár fia nagy szép hasonlatosságot kezde beszéleni, amint következik.