XVII  Ò  A BARÁTOK
[AMICI]

Tizenötödik novella. A császárfi története

Vala egykor egy fő, választott, nagy renden való vitézlő ember, kinek csak egyetlen egy fia vala, mint én tünéktek. Kit ők igen szeretnek vala. Ezt az atya messzeföldre egy bölcs mesternek ajánlja, hogy azt az jó és tisztességes erkölcsekben és deáki tudományba oktatná és tanítaná. Kinél mikor hét egész esztendeig tanult, egykor hazakévánák őtet az ő atyja és anyja. Küldének ezokáért levelet néki, hogy minden halasztás nélkül hazajöjjen, miképpen te is engemet hazahivattál. Az fia mindenbe akar az ő atyjának engedni; hazament vala, azmint néki meg vala az ő atyjától parancsolva. Kinek hazajövésén az ő szülei felette igen örülnek és vigadnak vala, mivelhogy tisztes és ékes iffiú is volna.

Történék továbbá, hogy egykor asztalhoz atyja és anyja leültek volna, fiok pedig fenn forgo­lódván az asztalhoz való szolgálatnak gondját viseli vala. Egy filemile az ablakon bérepüle, és csuda gyönyörűségesen és szépen szól vala. Melyet mikor az vitézlő ember, az atya meglátott volna, mondá:

- Bizony, hogy ékesen és gyönyörűségesen szól! Bezzeg jó lenne annak dolga, ki ez gyönyörűséges éneket értvén, azt megmagyarázhatná.

Az fia pedig mondja vala, hogy ő mindent ért. De félne azon, hogy ha megmondja, hogy atyját megháborítaná. És az atyja mondá:

- Beszéld meg fiam az éneklésnek az ő értelmét, és annakutána meglátom, ha kelljen-e reád haragudnom. Azután feleségem is, az te anyád hallja meg.

Akkoron az ő fiok elkezdvén, mondá:

- Az filemile jelenti, hogy én gazdag, nemes és hatalmas ember leszek. Elannyira, hogy ti mindnyájan tisztességet tesztek. Kiváltképpen pedig atyám kezem mosdására való vizet tart, anyám pedig kézkendőt tart. Ez háborít titeket meg?

Mondá az atyja:

- Soha te azmíg élsz, nem éred, hogy én és az te anyád szolgáljunk tenéked. Mert megbizonyítom, hogy az filemile hamisan éneklett, és hogy te is hazudtál.

Mikor ezeket megmondta volna, fiát ragadván, az tengerbe veté, mondván:

- Ez ám az filemile éneklésének megmagyarázása!

De holott az ő fiok úszásba felette igen tudós vala, az tengerbe egy kőszálra úsza, és ott harmadnapig étlen lőn. Harmadnap elmúlva, mikor egy hajóval eveznének ott elő, az iffiú éhség miatt kényszeríttetvén, az hajósmestereket és az evezőket felszóval megszólítá, hogy őtet az hatalmas Istennek neviért segéllenék meg. Az hajósok és evezők mikor látták volna az ifjúnak szép termetét és ékes voltát bevivék az hajóba, és üdegen földre viszik vala. Mikor ezokáért az kifogó helyre jutottanak volna, egy városban lakó hercegnek árulják vala az iffiat, és néki adák. Ez mikoron eszébe vötte volna, hogy az ifjú eszesen viselné magát, és minden reábízott dolgot hívséggel és szorgalmatossággal megszerezne, jól kezdé őtet tartani és szűve szerint szeretni.

Az üdő közben annak az tartománynak királya gyűlést hirdete, hogy minden urak, főemberek, hercegek és az ő birodalmába való szín-nép az ő gyűlésébe és tanácsába jelen lönnének. Hallván ezt az herceg, azki az ifjat megvötte vala, holott immár tudja vala, hogy az iffiú nagy bölcsességgel, eszességgel, tudományival és drága elméivel volna: felékesíté véle együtt az iffiat is, és elvivé véle. Mikoron az királynak parancsolatjából mind begyülekeztek volna, az király így kezdé az ő beszédét:

- Én szerelmes hüveim! Hogy gyűlésemnek okát mi légyen, megértsétek, tinéktek rövid beszéddel megjelentem. Avagy eszem, avagy iszom, avagy valamit cselekeszem, az hollók mindenkor környülem forognak és repesnek, elannyira, hogy az ő rettenetes kákogásokat irtózással hallgatom, és ezeket nagy bánkódással látom. Hogy ha valaki volna, azki énnékem ezt megmondhatná, miért kákognak, és miért járnak mindenütt utánom, és őket azután elűzhetné éntőlem, hogy többé vissza reám ne térnének, és az ő iszonyú kákogásukat ne hallanám: annak leányomat feleségül adnám, és halálom után minden jószágomon örökessé birodalomban hagynám.

Mikor ezeket az király megmondotta volna: senki nem vala, azki az ő kévánságára megfelelhetne és eleget tehetne. Mert senki nem tudja vala, mit akarnának az hollók az ő iszonyú kákogásukkal. Az iffiú pedig az ő urát, az herceget megszólítá, és mondá néki:

- Hogyha az király fogadásának állana, én az ő kérdésére és kévánságára eleget tennék és megfelelnék.

Mondá az herceg:

- Megmondhatom-é ezt, avagy írásom által megjelenthetem-é bízvást az királynak?

Felelé az iffiú:

- Nincs drágább életemnél, kibe fogadom, hogy az ő kérdésére megfelelek.

Az herceg legottan az király elejbe menvén, mondá:

- Esmerek én, felséges uram király, egy bölcs embert, ki minden órába az te kérdésedre megfelelhet. És hogyha azmit az fejedelmek és az urak előtt fogadál, azt őnéki beteljesíted: az te kévánságodnak is eleget teszen.

Felelé az király:

- Az én országomnak drága koronájára esköszem, hogy valamit fogadtam, abban állhatatosan megállok, és beteljesítem nagy hívséggel.

Hallván ezt az herceg, legottan az iffiat az királyhoz vivé. Az király pedig az iffiúnak mondá:

- Oh, te jámbor iffiú, megfelelhetsz-é az én kérdésemre?

Felelé az iffiú:

- Én, felséges uram-király, felségednek megfelelni kész vagyok. Az kérdésnek pedig feleleti ebbe áll: három holló jár teutánad, vagy lovadon vagy kolyadon valahová mégy és megjössz. Azt kévánod megtudni, miért művelik ezt? Ekképpen fejtem meg ezokáért az te kérdésedet: Lőn egyszer, hogy egy bokor holló, egyik hím, az másik nőstíny, költették volna ki az ő fiokat. Akkor pedig, az üdőbe, azon tartományba nagy éhség támadott vala, elannyira, hogy az éhség miatt sok emberek, vadak, madarak és mindenféle állatok sokan meghalnának. Az kiköltetett hollófiú az fészekbe hagyatott vala; az anyjok őt elhagyván, soha hozzá nem jő vala fiához, melyet mikor az apjok, az holló látott volna: az ő apró fiait az nagy szükségbe is valami módon táplálja vala. Elmenvén tőlek és visszajővén, eledelt hozván, az fióka-hollót feltartá, elannyira, hogy mint ő maga, immár repülhet vala. Az hollófiúnak elszökött anyja, mikor egyszer az apjok-holló honn nem létében hazajött volna, kévánja vala hogy őnékie is köze (lenne) hozzája. Az apjok-holló ellentartván, szemére hányja vala néki, hogy az nagy szükségének idején árvaságra hagyta volna, és ennek okáért semmi közének és nyájaskodásának nem kellene véle lönni. Az anyjok-holló ez beszéden felháborodván, mondja vala: hogy ő költette volna és szülte volna az hollófiat, és hogy nagy fájdalmot és háborúságot szenvedett volna érette. Azért igazabb dolog volna, hogy ő az anyjával élne inkább, hogynem mint az anyját megvetvén, és csak az apjok-hollóval nyájaskodnék. Ezért járnak felséges uram-királyom utánod, mint egy igaz és hatalmas ítílőbiró után, hogy ezeket megítílvén, igaz és méltó törvényt és igazságot szolgáltass őnékik: melyekkel éljen inkább az hollófiú. És ha azt akarod, hogy ezután az hollókákogások megszűnjenek utánod, igaz törvényt és szentenciát mondj ki nékik. Hogy ha az apjok-hollónál-é, avagy az anyjukkal legyen inkább társasága és együtt való élete? És azután megszűnnek az kiáltástól és meglátod, hogy elrepülnek tetőled.

És mondá az király:

- Igaz és nem hamis szentenciát mondok ezeknek, azmennyire én ez dolgot érthetem. Az én fejemnek koronájára mondom, hogy, mivel az anyjok-holló ilyen nagy szükségnek idején elhagyta volt az ő fiát, méltónak és alkolmatosnak tetszik, hogy ő az ő fiával való társolkodástól és együtt való éléstől megfosztassék. De miért hogy ezt veti elő, hogy nagy fájdalmokat és nehéz nyavalyákat szenvedett volna az szülésbe, arra azt felelem, hogy az a fájdalom és bánat örömre változott akkor, mikor látta, hogy az ő mezítelen fia az fészekbe eleven volt. Holott pediglen az apjok-holló azonképpen temészthet és ő hollófikat nemzett, továbbá az atyai részrül szükségnek üdején megemlékezett, az ő fiát feltartotta: mondom, hogy ő az ő felnevelt fiával éljen, társolkodjék és barátkozzék. Az anyja pedig ne társolkodhassék.

Mikoron az hollók eszekbe vötték volna ezt az szentencia-kimondást: nagy kiáltással elrepülének, és azután nem láttatának az királytól.

És szóla az király az iffiúnak, mondván:

- Kérlek, mondd meg, ki neved?

Felelé az ifjú:

- Alexander énnékem nevem.

Mondá az király:

- Oh, én szerelmes fiam, ennekutána atyád akarok lenni. És hogyha történendik, hogy az én leányomat feleségül veszed magadnak: bizonyára Aegyptusnak királya lész.

Mikoron az iffiú az királynál sokáig lakott volna, mindenek igen szeretik vala őtet. Tusakodásba és bajvívásba mindenkor győzedelmes lészen vala. Elannyira, hogy immár senki nem mer vala véle szembemenni.

Ugyanakkor, az üdőbe vala egy császár, kinek Cyrus vala neve, ki az ő szép és tisztes termetivel és nagy bölcsességgel mind az egész földen való fejedelmeket felülhaladja vala, kinek ékességit, és tekéletes drága erkölcsét, drágakövekkel, arannyal, ezüsttel és minden drága császári öltezettel az király kévánja vala látni. Ezeket megértvén Alexander az ő fogadott atyjához bemenvén, és mondá:

- Mind ez világ az Cyrus császárt dícsíri. Azokáért, ha felségednek jóakaratja, elmegyek őhozzája szolgálni, csak ezért, hogy az ő bölcsességét megtanuljam.

Felelé az király:

- Jól tetszik énnékem. Azért aranyat, ezüstet bőven végy hozzád, és veled elvigyed. Mindazáltal, ha alkalmatos, előszer az én leányomat, fiam Alexander, vidd haza feleségül.

Felelé Alexander:

- Ments meg felséges uram engem, míg megjövek esmét.

Az király pedig mondá:

- Holott ez legyen kévánságod. Engedek tenéked.

Alexander elbúcsuzván az atyjától, szép öltezettel és vitézi szerszámokkal, felékesített sereggel megyen vala az császárhoz. Kihöz mikor eljutott volna, térdet-fejet hajtván, ékesen köszene az császárnak. Az császár székiből felkelvén, és őtet ottan megcsókolván, mondá:

- Hol vagyon az te lakóházad?

Felelé Alexander:

- Én az Aegyptus királynak fia vagyok, és jöttem császári méltóságodhoz ezért, hogy hatal­masságodnak, ha kedves volna szolgálatom, szolgálnék.

Erre az császár felelé:

- Mindörökké jól légyen tenéked! Öremest akarom szolgálatodat venni; és te énnékem asztalnakom légy és étkemet fogjad.

Felelé Alexander:

- Kész vagyok minden kévánságodnak és parancsolatodnak engedni.

És az hopmester lakóhelyt készíte néki. Alexander pedig eszesen és bölcsen viseli vala minden dolgában magát, elannyira, hogy az császár felette igen szereti vala őtet. Nem sok üdő múlva az izraelitáknak királyafia is szolgálni ment vala oda. Kinek neve Ludovicus vala. Ezt is igen szereti vala, és ezt ekképpen fogadá bé, megtudván nevét és lakta hazáját. Kit mikor megkérdett volna az császár, mondá:

- Vagyok az izraeliták királyának fia, énnékem nevem Ludovicus.

Az császár mondá:

- Alexander énnékem asztalnakom; te azért pohárnokom légy.

Ludovicus ezt a császárnak tisztességesen megköszené. Adta vala azért így egymáshoz őket, kik egymás közett elannyiba hasonlók valának, hogy őket egymástól meg nem esmérhetnék. Ők pedig egymást felette igen szeretik vala. Az Alexander ennyibe külemböz vala, hogy ő erős és vastag testtel és jó egészséggel vala. Ludovicus pedig keskeny testtel és vékonyb erővel bír vala. De az ő ábrázatjokba és állapotjokba máshoz beillenek vala.

Vala pedig az császárnak egyetlen egy leánya, kinek neve Florentina vala. Kire az atyja halála után az országnak birodalmának szállani kell vala. Ezt az császár felette igen szereti vala, mert igen szép termetű és ékes vala; és ennek tulajdon udvara és házanépe vala. És minden nap, mikor immár az ebédtől fel akarna kelni, kiváltképpen drága étket visznek vala az császárnak asztalára az ő tisztességére, mert ez földi fejedelmeket gazdagsággal és méltósággal felül­haladja. És mikor többet nem akart enni azféle drága készülettel csinált étekből: Alexandertől szokta vala beküldeni a lányának. Honnét Alexander az leánynak szeretetibe és kedvébe jutott vala. Történék azonközbe egykor, hogy Alexander az étkek elkészítésébe volna foglalatos. Viseli vala Ludovicus az asztalnak gondját Alexander helyett, elannyira, hogy az drága étket is ő vinné be az császár leányának; melyre mikor az leány szép szemeit vetette volna, legottan megkérdé, ki volna neve és honnat való volna. Megmondá Ludovicus, hogy ő az izraeliták királyának fia volna és hogy az ő atyjának szolgája most volna. Az leány fejével intvén, mondá:

- Jól vagyon. Legyen szerencsés az te dolgod is.

Ludovicus ezt megköszenvén, és elméne előle. Azonközbe senki nem vala, hogy ki pohárt töltene az császárnak. Mikor Alexander ezt eszébe vötte volna, az ő társának tisztét viseli vala és az császárnak pohárt tölt vala. Minekutána pedig az ebéd elkölt volna, és minden elvégeztetett volna, Ludovicus lefeküvék ágyába. Kit mikor Alexander megértett volna, hozzáméne és mondá:

- Oh, én szerelmes társom Ludovice, mondd meg énnékem, micsoda nyavalyád vagyon?

Ludovicus pedig mondá:

- Felette igen nagy való véletlen nyavalya talála, kibe ugyan jól esmérem, hogy többé ebből meggyógyulásom nem lészen.

Alexander esmét kérdé: mi volna oka ilyen hértelen való nyavalyának, és micsoda részébe volna az ő tárgyainak az fájdalom?

Ludovicus mondá:

- Szűvembe való nyavalyám.

Mondá Alexander:

- Tudom én, honnét esett ez e nyavalya rajtad! Mert ma az császár asztalátul való távollétembe az császár leányának az drága étket vitted fel; és annak szépsége és ékes termete sebhette meg az te szűvedet.

Mondá erre Ludovicus:

- Oh, én szerelmes társom és barátom Alexander! Soha ég alatt, föld felett ilyen tudós orvos énreám nem találhatott volna, ki ilyen igazán és nyilván az én szertelen való nagy nyavalyámat megesmérhette és megtudhatta volna, azmint te. Tudjad azért szerelmes társom, hogy énnékem meg kell ebbe halnom.

Mondá Alexander:

- Légy bátor szűvel, melletted leszek, nem halsz ez nyavalyába meg.

Ezek mind meglévén, Alexander az házból kifordulván, méne az városba, és tulajdon saját pénzén szép selyemből szőtt kezkenőt, ki drágakövekkel és gyöngyekkel vala megkészítve, nagy áron megvőn, és Ludovicusnak neve alatt az császár leányának, Florentinának vivé. Melyet mikor az császár leánya meglátott volna, mondá:

- Oh, jó Alexander, vajon honnét vött Ludovicus ilyen nagy kéncset? Miért ajándékoz engem ez ajándékkal, holott engem még csak egyszer látott?

Mondá Alexander:

- Felséges asszonyom! Ez az izraeliták királyának fia, ki mindenféle drága szépséges gazdagsággal bővelködik. Miért pedig ez ajándékot adta felségednek? Tudjad, hogy hozzád való szeretetibe felette igen megbetegedett. Ha meghal: felséged leszen oka. Vigasztalja meg azért felséged.

Mondá az császár leánya:

- Alexander! Ily tanácsot adsz-é te énnékem, hogy az én szüzességembe és hírem-nevembe kárt valljak? Ezt ha más akarná tanácsul énnékem adni: néked intened kellene vala, hogy ne művelném. De látom, hogy holtomat kévánod. Menj el előlem; soha énnékem az eszembe sem volt, nem is művelem. Mert abból énnékem, sem őnéki jónkra nem követköznék. Azért többé erről meg se emléközzél.

Ezeket hallván Alexander: fejet hajtván, kiméne előtte.

Harmadnap múlva esmét az városba méne; Ludovicus híre nélkül esmét saját költségén drága szép köveket és gyöngyeket vőn, mint annakelőtte. Azokat is Ludovicus neve alatt az császár leányának bemutatá. Ki mikoron ilyen drága jeles szépséget meglátott volna, Ludovicushoz könnyebb és lágyabb szűvel lőn, és mondá:

- Bizony igen csudálkozom, jó Alexander, hogy te, holott engemet ennyiszer láttál, magad elhagyod, és másnak szolgálván, te nem kérsz engemet.

Alexander felelé:

- Nem feledés indít fel engemet, ez oka, mert ha valakinek szerelmes barátja vagyon, azt szinte úgy kell szeretni, mint önmagát. Ezokáért az Istenért, ne hadd őtet, nehogy teéretted meghaljon.

Mondá az császár leánya:

- Eredj előlem, ne ints többé engem efféle dologgal.

Melyet hallván Alexander, elméne előle és harmadszor is azonképpen drága, jeles szépséget szerze, mint annakelőtte. És mikoron az császár leánya meglátta volna, és harmadszor is elvenné az ajándékot, mondá:

- Ha egyéb nem lehet az dologba, menj el és jelentsd meg Ludovicusnak, hogy azmikor akarja, jőjjen el és az én ajtómat nyitva találja.

Ezt hallván Alexander, nagy örömmel megyen vala az ő barátjához, Ludovicushoz és mondá:

- Légy jószűvel, ne bánkódjál, mert az császár leányát arra bírtam, hogy tenéked kévánságodba nem akaratja ellen enged; valamikor hozzá mégysz, készen találod.

Mikor ezt Ludovicus hallotta volna, úgy, mint egy álomból serkent volna fel, úgy tetszik néki; és mindjárást meggyógyula. Továbbá éjjel hozzája megyen vala és véle az ő kévánsága szerint mulat vala és hál vala. Mikor ez meglött volna, és immár az szeretet őközettek az ő kéván­ságuk szerint megerősedett volna: mindannyiszor, azmennyiszer akarja vala, hozzá mehet vala, és kévánságuk szerint egymással gyönyörködnek vala, hogy immár még az császár-udvarbeli szentelt vitézeknek is tudtokra volna, és mindenütt híre elterjedett vala, hogy Ludovicus az császár leányát, Florentinát megszeplősítette volna. Az fő szentelt vitézek pedig tanácskoznak vala, hogy éjszaka fegyveres kézzel reáütnének, és Ludovicust megölnék. Melyet mikor Alexander megértötte volna, ő is fegyveres kézzel őnékik ellenek áll vala az ő társaival, és az ő társáért kész volt mindenha megvínnya. Mikor ez meglött volna, és látták volna az szentelt fővitézek, hogy Alexander állana őellenek: Ludovicust Florentinához békességgel és bántás nélkül menni engedik vala, és semmi bosszúságot néki nem tesznek vala. Mert Alexander mindenkor kész volt az ő társáért megvínnya.

Ez dologba pedig semmi hírével nem volt Ludovicusnak. De az császár leányának, Floren­tinának minden dolgok nyilván voltanak.

Azonközbe pedig történék, hogy Alexandernek levelet írnának volna az ő atyjának udvarából, hogy Aegyptusba az ő atyja megholt volna, és hogy ő mennél hamarabb hazasietne, és hogy bírná atyja halála után országát.

Alexander pedig elolvasván az levelet Ludovicusszal, az császár leányának megmutaták az levelet, hogy Alexandernek haza kellene minden ok vétetlen menni. Kiből mindketten felette igen nagy bánatba esének. Alexander azért az császárhoz menvén, elkövetezék, mondván:

- Felséges, hatalmas uram császár! Hoztak atyám házától levelet, melybe az én szerelmes atyámnak halálát jelentik. Ezokáért könyörgek hatalmasságodnak, hogy jó kegyelmességedből legyen szabad énnékem az én atyám házához mennem. Mindazáltal hogynem mint hatalmasságodnak nehézségére lenne az én elmenetelem, akarom inkább minden királyi gazdagságomat elveszteni.

Az császár erre felele és mondá:

- Bizonyára az te tőlem való eltávozásodon bánkódom, és énnékem nehéznek tetszik, hogy kényszeríttetel udvaromból elmenni. Mindezáltal ilyen nagy és szükséges dologba tégedet meg nem tartóztatlak. Azért Isten vigyen jó szerencsével és békességgel házadhoz. Ha pedig szükség, végy hozzád kéncsemből annyi költséget és gazdagságot, aranyat, ezüstet, kivel bővséggel megérjed utadat; mert bővséggel adtam.

Alexander pedig ezt megköszenvén az császárnak, az császárt és mind az jelenvaló főurakat és hercegeket megkövetvén, elbúcsuzék. Mikor pedig az útnak eredne, Florentina és Ludovicus két egész mérföldig késérék őtet. És mikor őtőlek is Alexander elkövetköznék, mindenik sírva válék el, nagy keserűséggel egymástól.

Az császár leánya pedig mondá Ludovicusnak:

- Nem ok nélkül vagyon most az mi siralmunk az Alexander elmenetelin, mert hogyha ő nem lött volna, te énvelem soha nem közesültél volna. Mert ő te híred nélkül háromszor vett énnékem drága szép köveket és gyöngyeket, és te neved alatt hozta énnékem. Az te ellenségeid leselkedőinek keményen ellenek állott, ki még életét is teéretted nem szánta volna elveszteni. Azért szükség minékünk bánkódnunk az őtőle való eltávozáson.

Mondá Alexander:

- Ne szomorkodjatok, szerelmes barátim, mert az énnékem hagyott országot kezemhöz kell vennem. Én tüteket az Istennek ajánlom. Egy dolog vagyon hátra, azmit tenéked, szerelmes barátom, Ludovice mondok. Immár négy esztendeje vagyon, mitől fogva az hispánusok királyának fia ez tisztet kévánja vala, kinek neve Geydon. Mihelyt az az én menetelemet megtudja, ő legottan az császárhoz jő, és az minemű tisztet az császárnál kéván megnyerni. Attul az császár leányát alattomba és titkon őrözzed és oltalmazzad, mert ha megértendi, hogy néked közed volt véle, tégedet az császárnál bevádol, és halálra ítílvén, megölnek.

Erre Ludovicus mondá:

- Oh, Alexander, minden dolgomba azmint lehet okoson megoltalmazom magamat. De egy dologra kérlek téged, hogy megműveld.

Alexander kérdé, hogy mi volna az a dolog?

Ludovicus mondá:

- Vagyon nálam egy gyűrő, kit énnékem az én anyám adott. Ezt néked ajándékon adom, hogy mindörökké az te ujjodba viseljed és hordjad. Hogy mikor azt látandod, énrólam meg­emlékezzél.

Alexander az gyűrőt tőle elvévén, őket nagy szép áldással az Istennek ajánlja, és tőlek elválék.

Az hű Alexander immár hazafelé jó egészségbe és jó erőbe közelget vala Aegyptusba. Annak­utána nem sok üdő múlva az hispánusok királyafia, Geydon megérté, hogy Alexander az császártól elment volna; nagy sietséggel az császárhoz jutván, alázatoson ajánlja vala az ő szolgálatját és könyereg vala, hogy venné udvarába szolgálatját. Az császár mondá:

- Szinte alkolmatos időben jutottál hozzám, mert Alexander elment tőlem. Ennek helyére állatlak.

És ő igen megköszené ezt a császárnak. Lőn egyszer, hogy az császár Alexandert igen dícsírné. Felelé Geydon:

- Hatalmas császár! Ez felségednek nagy gyalázatjára volt.

Az császár megkérdé, miért mondaná azt? Geydon felelé:

- Felségednek egy leánya vagyon, kit Ludovicus annak izgatása, tanácsa és álnoksága által megszeplősített vala, mennyiszer akarta, véle hált.

Kit mikor az császár meghallott volna, eliszonyodék az dolgon és nagy haragra felgerjede. Történék, hogy ugyanott, ez palotában menne által Ludovicus, kit mikor az császár látott volna, parancsolá, hogy odahínák, kinek mondá:

- Mit hallok én felőled? Ha igaz: meghalsz érte.

Ludovicus megkérdé, mi volna?

Felelé Geydon:

- Beszélem uramnak, hogy sok üdőtől fogva az ő leányával volt közesülésed. És hogy az úgy legyen, fegyveremmel egy hagyott napon megbizonyítom.

Mondá Ludovicus:

- Kész vagyok én is véled megvíni ez te hamis vádolásodért, és téged megölvén, megbizonyítom, hogy te énreám hamisan és undokul hazudtál.

Az császár napot hagya az viadalra.

Ezek meglévén, Ludovicus az császár leányához menvén, mondá:

- Jaj énnékem, az én életemnek, meg kell halnom, mert azmit Alexander ennekelőtte meg­jövendölt vala, igen igazak voltak, és fejemen teljesedett. Mert Geydon engemet az császárnak beadott, hogy én teveled háltam, mely dolog végett bajt akar vélem, megbizonyítására, vetni. De nyilván vagyon nálad és mindeneknél, hogy Alexander énnálamnál erősb, és hogy hasonló őhozzá erővel itt az udvarba nincsen. Én pedig igen erőtlen és vékony testtel bírok.

Mondá az császár leánya:

- Ha egyéb az dologba nem lehet, az én tanácsomnak engedvén, siess az császárhoz, és mondd ezt, hogy mostan hoztak atyádtul levelet, ki halálos ágyában fekennék és parancsolná, hogy minden ok vétetlen hazasiess, hogy ha szinte halála lenne is, szállana reád országa. Azokáért szükség, hogy az bajviadalnak napja haladékba legyen. És kérjed, hogy oly napot tegyen, hogy erre az napra megérkezel; azmint pedig az én szűvem adja mondanom: ezt megnyered. Melyet hogy megnyersz, sietséggel menj Alexanderhöz, és őtet kérjed felette igen az én hozzám való szerelméért, és az ti egymás közett való barátságtokért, hogy mostani szükségedbe legyen segítséggel, és víjon meg éretted Geydonnal. Mert ti oly igen hasonlatosok vagytok egymáshoz az ti ábrázatotokba, hogy senki tüteket énnálamnál több meg nem esmerhet. Ha ezt műveled, az jelen való, következendő nyavalyából megmenekedel.

Ki mikor ezt hallotta volna, mondá:

- Bezzeg ez hasznos tanács.

És mindjárást az császárhoz menvén, Ludovicus térdet-fejet hajtván, könyörögvén kéri vala az császárt, hogy őtet atyjához menni engedné, mert halálos ágyban volna.

Ezt őnéki megengedé, de oly ok alatt, hogy az bajviadalra meghagyott napra megjöjjen. Ludo­vicus pedig könyörge az császárnak, hogy ha lehetséges volna, valami kevés üdővel halasz­taná tovább az ütkezetnek napját, kire ő is megérkezhetnék. Az császár erre kegyel­mesen felelvén, mondá:

- Elhalasztom tovább az viadalnak napját, de ha az hagyott napra meg nem jövendösz, valahol annakutána megfoghatnak, fejed elessék, azt parancsolom.

Erre Ludovicus felelé:

- Minden kétség nélkül és késedelem nélkül arra az napra megjövek.

Ezeket mikor elvégezte volna, az császárnak megköszönvén minden kegyelmességét, és sietséggel Aegyptusba, Alexanderhez megyen vala. Kinek jövését Alexander mikor megértötte volna, igen örüle és elejbe méne. És mikor szembe jutottak volna, nagy szeretettel egymást megölelvén, csókolván örülnek vala. Ludovicus pedig ezt mondja vala:

- Oh, én szerelmes barátom! Mostan teljességgel az én életem az te kezedbe vagyon.

És legottan megjelenté, mint történt volna az ő dolga Geydonnal.

- Te tudod, szerelmes barátom Alexander, hogy te énnálamnál erővel és egészséggel jobb, erősb voltál, én pedig nyavalyás és erőtlen. Engemet most hozzád Florentina bocsátott, hogy te most énnékem segítséggel légy. Ha pedig meg nem segítesz, oda vagyon az én életem.

Alexander megkérdé, ha tudná ez dolgot valaki, hogy most őhozzá jött volna? És megmondá Ludovicus, hogy senki egyéb nem tudná az császár leányánál, Florentinánál. És mikor ezeket mind megmondotta volna, az földre lábához leborulván Alexandernek, igen keservesen sír vala Ludovicus. És Alexander mondá néki:

- Mondd meg énnékem, mely napot hagytanak az bajviadalra?

Ludovicus az hagyott napot megmondván, számot vetének. És mondá Alexander:

- Hogyha ez egy éjjel nyugszom itthon, semmiképpen arra az meghagyott napra el nem érkezem. Továbbá tudjad, szerelmes barátom, hogy én mostan akarom hazavinni az holnapi napon az király leányát feleségül, ki után én is az király nevet viselem. Lésznek itt sok számtalan vitézlő személyek, főurak, hercegek. És ha csak egy napig késedelmet teszek is, te elveszted dolgodat. De hogy nem mint tégedet elhagynálak, mátkámat és országomat is inkább hagyom el. Azért én is azmit reád bízok, légy hív hozzám abba. Te itt az én képembe légy, és az menyegzőnek gondját viseljed. És mikoron az ágyasházba menendesz, légy hív hozzám.

És mikor ezeket megmondta volna, lovára fordulván, és nagy sietséggel az császárhoz megyen vala, Ludovicus helyén. Ludovicus pedig feleségül hazaviszi vala az király leányát, Alexander képében. És minekutána az nagy és drága készülettel szerzett lakodalom meglött volna, még jól be nem setétedett volna, az ágyasházba együtt az király leányával viszik vala. Ő pedig éles szablyáját kivonván, őközötte és az király leánya közett, hogy egyik az másik testét ne illetné, helyhezteti vala. Az király leánya pedig ezen felette igen csudálkozik vala, de csak egy szót sem szól vala, miért ő azt mívelné; mind azonképpen cselekedék, mindaddég, mig Alexander távol lőn. Továbbá mikor immár Alexander az császárhoz sietséggel jutott volna, mondá az császárnak:

- Atyámot halálos ágyába hagytam, hatalmas uram császár. De hogy az én hitemet meg ne szegjem, megjöttem most az bajviadalra, és vígan akarok megvíni.

Mondá az császár:

- Jól és hívséggel cselekedtél.

Florentina pedig, mikor megértette volna, hogy Alexander Ludovicusért eljutott volna, felette igen nagy örömbe lőn, és őtet titkon hozzáhivatván, mindjárást nagy szeretettel fogadá, meg is csókolá. És mondá:

- Bizony boldog volt az a nap és az óra, azmelyen fogantattál volt és születtél volt. De mondd meg kérlek, hun hagyád Ludovicust?

Ő pedig megbeszélé minden módon, és megköszenvén. És az ő kamorájába Ludovicus helyett megyen vala, ahol senki őnálánál egyéb nem vala; és minden gyanuság nélkül Ludovicusnak véli vala őtet az egész udvar népe. De csak egyedől e dolgot Florentina, az császár leánya tudja vala.

Az bajvívásnak meghagyott napjára virradván, minekelőtte az köz hagyott helyre vínnya mennének, Alexander az császárnál Geydon jelenlétébe ilyen beszédeket szóla:

- Hatalmas uram császár! Geydon hogy énreám és a felséged leányára hamisan hazudott és vádolt, ez mai nap vitéz módra megvíván, az ő veszedelmével megbizonyítom.

Viszont Geydon mondá:

- Sőt tégedet megölvén, bizonyságul hagyom, hogy tetőled szeplősíttetett meg Florentina.

Ezeket megszólván, lovokra felülvén, keményen és nagy sebességgel mennek vala össze, mindenik kemény és nagy csapásokat egymáson ejtvén: mind napestig szörnyen vívának. Végezetre aztán Alexander erősb lévén Geydonnál, meggyőzé, és fejét éles szablyájával elütvén, az császár leányának vivé; ki nagy örömének miatta az véres fejet kezébe ragadván, az ő atyjának, az császárnak bevivé és felszóval mondá:

- Íme, hol vagyon amaz hamis árulónak az feje, azki hamisan engemet bevádlott előtted.

Továbbá, mikor az császár megtudta volna, hogy Alexander volt volna az, kit Ludovicusnak alít vala, és győzedelmes volna, hozzáhívatván, mondá őnéki:

- Szerelmes szolgám Ludovice: mind tennen magadat s mind az én leányomat e mai nap az haláltól megmentetted. Azért énnálam ennekutána szerelmetesb lész.

Erre felelé Alexander - (mert az császár nem esmerheté meg) - és mondá:

- Az hatalmas Isten, ki mennyekbe lakik, ő az, ki megtartja az őbenne bízókat. De ha tetszik felségednek, kérem felségedet, hogy engemet az én atyámhoz, kit halálos ágyba hagytam nagy betegen, bocsáss haza, mert most csak nagy sietséggel jöttem az viadalra; és mikor megkönnyebbedik, mennél hamarább lehet, visszatérek.

Mondá a császár:

- Énnekem is felette igen tetszik, csakhogy hamarsággal hozzánk jöjj. És éntőlem mindent az te kévánságod szerént megnyerhetsz.

Alexander onnat elindulván, az ő házanépéhez siet vala. Minekutána hazaérkezett volna, Ludovicus őtet látván, felette nagy örömbe lőn és mondá:

- Szerelmes barátom, Alexander, kérlek, mondd meg, mint vitted véghez ügyemet?

Mondá Alexander:

- Sietséggel menj el haza az császárhoz, és őnéki, mint ennekelőtte, szolgálj; mert én felfogadtam, hogy visszamegyek. Az te ellenségedet meggyőzvén, fejét vévén, győzedelmes löttem.

Ludovicus ezt nagy tisztességgel megköszenvén, és mondá:

- Életemet csak tenéked köszönem, mert te tartottad meg azt énnékem, azért neved mindörökké böcsülem.

Onnat azért Ludovicus esmét vissza az császárhoz sietséggel megyen vala, és Florentinához, az ő szerelmes szeretőjihez.

Alexander pedig bemenvén az ő királyi palotájába, éjjel az királyné asszonnyal hál vala, bölcsen és gyönyörűségesen ővéle beszélvén, csókolgatja és ölelgeti vala. Az királynéasszony pedig mondá:

- Ideje volna immár az szeretetnek jelenségét megbizonyítani.

Kinek mondá Alexander:

- Miért mondod ezt?

Amaz pedig mondá:

- Nemde, minden éjjel, mi üdőtől fogva engemet feleségül vöttél magadnak, teközetted és énközöttem az te mezítelen, éles szablyádat helyhezteted-é? Hogy az te tested az én testemet ne illetné. Melyet mikor Alexander meghallott volna, gondolja vala szűvébe, hogy az ő barátja, Ludovicus hív volt volna őhozzá, és mondá:

- Oh, szerelmes jegyesem, nem gonosz akaratból volt ez, sem tenéked bántásodra való szűből cseleködtem azt. Szokták közbeszédbe mondani, hogy az asszonyállatok természetek szerént tiszták és jámborok; meg akartalak azért késérteni.

Melyet mikor az királynéasszony hallott volna, ő magába így gondolkodik vala: „hogyha ilyen nagy bosszúsággal illettél engemet, és késértésért mutattad magadat hozzám idegennek: elhiggyed, hogy az rajtam lött bosszúságot megállom, ha valami módon lehet. Mert soha azért nem véltem volna, hogy te azt cseleködnél rajtam.”

Nem sok idő múlva az királynak udvarába egy fő vitéz felette igen kezdé a királynéasszonyt szeretni, elannyira, hogy titkon tanácsot kezdének tartani, hogy Alexandert megölnék. Mérget azért Alexandernek mind ételébe, mind italába ölegyítnek vala. Mindazáltal véle meg nem hal vala, hanem igen megbélpoklosult vala, melyet mikor az országbéli fő-fő urak is eszekbe vöttek volna, ezt mondják vala:

- Egy bélpoklos se bírja az mi országunkat!

Azokáért őreája feltámadának, és az országból kiűzék.

Annakutána nem sok üdő múlván, mikor mind az császár, s mind az izraelitáknak királya megholtak volna, hogy immár csak Ludovicusra szállott volna az ország gondja, és minden birodalom ő hatalmába volna; minden, valamit akara cselekedni és engedni. Mely dolgot Alexander mikor megértett volna, ő magában így gondolkodék, mondván:

- Az Ludovicus énnékem felette igen jó barátom. Császárrá tétetett; őhozzá menni sietek.

Felkéle azért éjszaka egyedől, és egy pálcát vévén kezébe, Ludovicushoz siet vala. Mikoron az császár várához ért, ott sok bélpoklosok, fekélyesek és szegények ülnek vala, ott várván az császárnak alamizsnáját, kik közé Alexander is ült vala. És mikor egy kevéssé ott ült volna, történet szerént Ludovicus császár megyen vala ott elő az ebédlőhelyre. Ki mikor immár asztalhoz ült volna, az Alexander, ki annakelőtte király vala, az ajtón zörgeni kezde. Az ajtónálló pedig kijöve, és megkérdés miért zörgetne? Felele néki Alexander, és mondá:

- Én nyavalyaságos ember lévén, fekélyekkel és bélpoklossággal kirakva vagyok; mindeneknél megutáltattam és elvettettem, elhagyattattam. Azokáért kérlek tégedet az Istennek neviért és az király Alexanderért: bocsáss be, hogy ott az földen ülvén, az császár előtt ehessek.

Mondá az ajtónálló:

- Csodálom; hogy te ezt kévánod éntőlem. Mert szinte most kezdett az császár az ételhöz. Mindazáltal, mivel hogy az Isten neveért kérel: megjelentem az császárnak az te kévánságodat és akaratodat.

Az ajtónálló pedig hamar az császárhoz menvén, mondá:

- Vagyon itt egy szegény ember, ki rakva fekélyekkel és bélpoklossággal, ki felségednek könyöreg az Istenért és az Alexander neveért, hogy őtet beeresszem, és az földön felséged előtt egyék.

Az császár az Alexander nevének emlékezetét hallván, parancsolá, hogy bebocsássa vala, minémű volna, hogy őelőtte egyék. Az ajtónálló az császárnak akaratát megértvén, őtet az házba béeresztvén, hagyja, hogy az asztal előtt, az földen veszteg ülne. Mikor ezeket őnéki megengedték volna, szólíta egyet az szolgák közül és mondá:

- Szerelmes barátom, kérlek az istenért és az Alexander neveért, kérjed az császárt, hogy engemet hagyjon az ő poharából innya.

Mondá néki az szolga:

- Miért hogy az istenért kérsz, megművelem. De nem emberséges dolognak ítílem lenni, hogy ha te abból iszol, mert tudom én, hogy ha te abból iandasz, soha többé az császár abból az pohárból nem iszik.

Az szolga abban eljár és az császárnak megjelenté. Hallván pedig az császár Alexander nevét, parancsolá mindjárt, hogy az önnen jó borából megtöltenék poharát és néki adnák, azmelyből ő maga az császár iszik vala. Az szolga jeles jó borral az császár poharát megtölté, és Alexandernek adá, hogy az mind megigya. Alexander azt megivá és az gyűrőt, melyet néki Ludovicus adott vala az pohárba ereszté az ő egymáshoz való szereteteknek bizonyságaért. És mondá az szolgának:

- Kérlek, szerelmes barátom, hogy az pohárt ez gyűrővel együtt mutassad meg az császárnak.

Melyet mikor az császár meglátott volna, mindjárást megesmeré, és ő magába mondá: „Avagy Alexander megholt, avagy ez fekélyes és bélpoklos ember őtőle lopta el.” És mindjárt parancsolá fejére és életének elvesztére, hogy annakelőtte sehová ne menne, minekelőtte véle nem szólna. Alexander vállát vonítván mondá, hogy nem megyen, és hogy kész az császárnak engedni mindenbe. Felkelvén azért az ebédtől, parancsolá, hogy azt a bélpoklos és fekélyes embert hozzá hínák. És őtet egyedől az császárnak titkos házába vivék az császárhoz. Tudakozni kezde és mondá:

- Kérlek tégedet, mondd meg énnékem, hol vetted te ezt e gyűrőt?

Ki mondá:

- Uram, esmered-é az gyűrőt?

Felelé az császár:

- Jól esmerem, mert régen ez a gyűrő enyim volt, és én adtam vala Alexandernek.

Alexander pedig felele és mondá:

- Ezt bizonnyal mondom felségednek, hogy valakinek az gyűrőt adtad volt, azon adta vissza mostan; és ha nem tudnád: én vagyok az Alexander.

Kit mikor az császár hallott volna, az földre borulván, felette igen keservesen síra, és ezeket mondja vala:

- Oh, szerelmes barátom Alexander, én lelkem és életemnek jobb része! Miképpen rútult meg ilyen igen az te szép tested és ékes drága termeted?

- Ki mikor az mezítelen éles fegyvert teközetted és az királyné közt éjszaka tartottad: azt a királyné gonosz végre magyarázta, és nehéz szűvel szenvedte. És egy fő vitézt annakutána igen megszeretett, és mindennap ővéle paráználkodott. Azok ketten énnékem étetőt, mérget adtak mind étkembe-itomba, melyből osztán ez bélpoklosságba estem miatta.

Ezeket az császár hallván, az földről felkelté, őtet megcsókolván, és mondá néki:

- Oh, én szerelmes barátom, Alexander, teljes szűvemből bánom ez te esetedet és nyavalyádat. Mit kell immár énnékem cselekednem, hogy éretted meghaljak? Kérlek, édes barátom, békességgel szenvedjed az fájdalmot. Ím én bölcs és tudós orvosokat ez világ szerte kerestetek és hozatok, hogy tégedet, ha lehet ez nyavalyából meggyógyítsanak. És kérlek, hogy te magadat senkinek meg ne jelentsed; és kiváltképpen Florentinának ne, mert felette igen nagy bánatba és búba esnék miattad.

Ezeket mikor meghagyta volna Alexandernek, őnéki mindenféle szükségéről, házról és ételről, italról, ruháról gondját viselé. Annakutána mind az egész országba követeket elbocsátván, minden fő és tudós doktoroknak parancsolá, hogy minden késedelem nélkül őhozzá siessenek.

Nagy sok bölcs és tudós orvosdoktorok gyülekeznek vala azért őhozzá; kiknek jövésekön az császár igen örül vala. Ilyen módon kezdé el beszédét:

- Jeles és drága férfiak, vagyon énnékem egy szerelmes barátom, ki teljességgel bélpok­los­ságba vagyon. Hogy ha valamiképpen meggyógyíthatjátok: titöket tisztességes ajándékokkal fejenként megajándékozlak.

Az orvosdoktorok néki arra azt felelék:

- Hogy ha az Istennek akaratja, mi minden módon megkésértjük.

Mikoron azért az tagjait és ereket megtapogatták volna, és vizeletét, vérét is megnézték volna, ezt mondják vala, hogy soha semmiképpen abból ki nem gyógyulhatna. Melyet mikor az császár hallott volna, felette igen megszomorodék, és mind az szegényeket, mind az papokat kéri vala, hogy kegyesen és ájtatosan, szűvek szerént az Istennek könyörgenének, hogy az ő elébbeli jó erejét és egészségét adná meg Alexandernek. Azonképpen az császár is az ő ágyába az Istennek buzgósággal könyöreg vala, hogy Alexandert gyógyítaná meg.

Továbbá Alexandernek is az égből szózat adaték, mondván: „Az császárnak öt fia vagyon, melyet szült Florentina. Hogyha ő az önnen kezével őket megölné, és azoknak vérekkel tégedet megmosogatna, az te bélpoklosságod meggyógyulna és az te előbbi egészséged megjönne.” Ezeket az Alexander hallván, ő magában gondolkodván és mondja vala:

- Nem méltó az, mit én hallok, hogy meglegyen.

Az császár pedig éjjel-nappal az Istennek segítségét várván, és híven könyöreg vala, hogy immár valaha Alexandert gyógyítaná meg.

És mikoron egykor az császár az ágyban fekennék, nyilvánvaló szózatot halla, mely ezt mondja vala: „Tudjad, hogy Alexander jól tudja, mi módon és micsoda orvossággal gyógyulhatna meg.” Mely szózatot hallván az császár, beméne Alexanderhez, azhol fekszik vala, és mondá néki:

- Oh, szerelmes barátom Alexander, az Istentől megtudtam, hogy te jól tudod, miképpen gyógyíthatnának meg tégedet. Azokáért jelentsd meg énnékem, mert vélem, hogy nem méltó, hogy éntőlem semmit eltitkolj.

Erre mondá az császárnak:

- Nem csoda, hogy én azt eltitkoltam; noha meglehetne, de képtelen és méltatlan dolognak ítíltem azt meglenni.

Mikor ezt az császár eszébe vötte volna, felette igen az ő hozzá való hűségeért kéri vala, intvén őtet, hogy megjelentené, mert általán fogva meg akarná tudni. Mert abban semmi­képpen egyéb nem lehetne. Mondá Alexander:

- Ha énnékem meg kell gyógyulnom, öt dolognak kell előszer meglenni. De énnékem jobb ez órában meghalnom, hogy nem mint egy abba meglegyen. Azért teljességgel az én akaratom ellen vagyon. De mivelhogy ilyen igen nagy szorgalmatossággal kévánod megtudni az dolgot, tenéked megjelentem.

Elkezdvén azért Alexander, ekképpen beszélé meg az dolgot rend szerint:

Én az én teremtőmtől értettem, és szózat által hallottam, hogy ha méltó és igaz volna, és ha lehetséges: az te öt fiaidat megölvén, az ő vérekbe engemet megmosván, én az elébbeli egész­ségre fordulhatnék. És ezt azért hallgattam el, mert nem méltó, sőt ugyan természetnek folyása ellen vagyon, és én sem vagyok méltó, hogy csak egyik is az én egészségemért megölessék.

Ludovicus császár mondá:

- Nem jól vélekedel énfelőlem. Vagynak énnékem ugyan öt fiaim, és ha még annakfelette öt volna is, teéretted mindegyiket megölném, csak hogy téged az te előbbi állapotodra, egészségedre hozhatnálak.

Mindjárást azokáért az császár az ő feleségét eszébe vévé, és megvárá, hogy az többi leányokkal, szüzekkel az templomba menjen, és mikor honn nem volna, beméne az gyermekek házába, és mindeniket az önnen kezével megölé, és véreket vévén egy edénybe, Alexanderhez vivé, és őnéki mindennemű testét az gyermekek vérével megmosogatá. Alexander pedig mindjárt meg kezde gyógyulni. Az császár is mindjárt megesmeré, hogy az volna Alexander, és nagy szerelmének miatta mindjárt megcsókolá őtet, és mondá:

- Oh, Alexander, most esmerlek meg tégedet. Boldog és áldott legyen ez az óra, azmelyen az én fiaimat megöltem, és az a szempillantás, melybe az ő véreket az te egészségedért kiontottam. De kérlek, én szerelmes barátom Alexander, hogy menj el három mérföldnyire innet, és másodnap izend meg az te jöveteledet, és tenéked úgy nagy örömmel megyek elődbe.

Mondá Alexander:

- Jót kévánsz.

És menten nagy sereggel titkon elméne. Harmadnap múlva megizené Alexander az császárnak jövését, hogy meg akarná látogatni. Melyet mikor Florentina hallott volna, szertelen nagy örömbe lőn, és mondá az császárnak:

- Uram, nagy és ékesen felékesített hajókkal menj elejbe, én is az én asszonybarátimmal és szolgálóimmal utánod megyek.

Mindazáltal még nem tudja vala Florentina, hogy az ő szerelmes gyermekeit megölték volna. Mikor azért őhozzá jutottanak volna, emberségesen és nagy örömmel fogadák be őtet, és a szép palotába viszik vala. És mikoron az ebédnek ideje eljött volna, Alexandert közbül az császár mellé és az császárné mellé ülteték. Ki nagy víg kedvvel, azmennyire lehet vala, Alexandernek mindent ád vala. Melyet mikor az császár látna, őtet megszólítván, mondá:

- Ó én szerelmes Florentinám, teljes szűvemből örülök, hogy ilyen szép gyönyörűséges tréfákkal és jó kedveddel az Alexandert vidámítod és örvendezteted.

Ezt pedig hozzáfűzte vala:

- Mondd meg kérlek, én szerelmes feleségem, hogyha láttad amaz bélpoklos embert, azki az Isten nevéért itt az földen mielőttünk evék és az mi poharunkból ivék?

Ő pedig felele és mondá:

- Jól láttam, és azt mondhatom, hogy soha életemben bélpoklosságba olyan rútot nem láttam.

Az császár pedig ismét megkérdé, hogy ha Alexander olyan volna, és semmiképpen egyéb módon meg nem gyógyíthatnák, hanem ha az mi öt fiainknak vérekkel mosnók meg: akarnád-é őtet ilyenképpen meggyógyítani, avagy nem?

Florentina mondá:

- Ah, mit mondasz? Az Isten úgy éltessen és szeressen, hogy ha tíz fiaink volnának is, mind meg merném őérette öletni, csak hogy Alexander meggyógyulna véle. Mert ha egyszer Alexander meghalna, többé őtet vissza nem hozhatnám; de ha az én fiaimat mind megölnék is: én még iffiú lévén, több fiakat, leányokat hozhatnék, Isten segítsége vélem lévén.

Melyet mikor az császár hallván, ezt mondja vala:

- Bizonnyal mondom ezt tenéked, hogy az a bélpoklos, azki az minap az földön ülvén, mielőttünk ivék s evék: Alexander király volt, azki most itt jelen ül közettünk. Mert őtet semminemű orvos meg nem gyógyíthatá, méglen az mi öt fiainknak vérével meg nem mosattatott. Azért őket mindnyájukat tulajdon kezeimmel öltem meg; és őtet azoknak vérekkel megmostam, mely után teljességgel megtisztult és most szép ábrázatba vagyon.

Mindjárást nagy felszóval Florentina kezde jajgatni, mind az dajkákkal egyetembe, és nagy sírással az gyermekek kamorájába futának. És mikor belépett volna az anyjok: látá az gyermekeket az ágy előtt játszadozni és az Te deum-ot énekleni!

Kit mikor látták volna, egyszersmind az császárhoz futamának, és azmik löttenek volna, teljességgel mindeneknek megbeszélék. Ők pedig mindjárást felkelvén, bemenvén az házba és az gyermekekkel együtt táncolván, gyönyörködnek vala és az felséges Istennek ilyen nagy jótéteményéért nagy hálákat adnak vala.

Annakutána az császár nagy sereggel, Alexanderrel együtt Aegyptusba méne; Ludovicus császár pedig az Alexander feleségét, ki az szentelt vitézzel gyakorta vétkezett vala, megégettetni parancsolá.

Mindezek meglévén, vala az császárnak egy huga, és azt adá Alexandernek feleségül. Mikor azért az országot ilyen csendességgel nyerték volna meg, az császár visszatére haza az ő országába.

Továbbá Alexander mindeneket eszesen és tanácsból elkezdvén minden ő ellenségét meggyőzi vala. Azokáért juta egykor eszébe az Florentina és az ő atyjának, anyjának emlékezete, kik őtet az tengerbe vetették valamely igen távol földen vala Aegyptustól. Külde azokáért követeket az ő atyjának, hogy egy király jőne hozzá vendégségbe, és őket meglátogatná. Az követ az Alexander király atyjához jutván, őket nyájasan és tisztességesen az király nevével köszönté, és mondá:

- Tudjátok, hogy egy napra az király az ő seregével nálatok ebédellik.

Az szentelt vitéz erre felele és mondá:

- Áldott légyen az a szempillantás, mely napon az király énnálam gondolta ebédelését.

Mindazáltal nem tudja vala meg, hogy az ő fia volna.

Az anyja is annakfelette ilyen szót szóla:

- Soha minékünk nagyobb kedvet és tisztességet nem tehetett volna, mint hogy végezte, hogy minálunk egyék, azmint te mondád.

Az követ visszatérvén az királyhoz, megbeszélé, mely igen nagy örömmel várnák az ő eljövetelét. Az király azért nagy sereggel az atyjához és anyjához megyen vala.

Az atya az király elejbe kimenvén, mikor látná, hogy az király elközelgetne, térdre esvén az királyt köszönté. Az király őtet az földről felemelvén, esmét parancsolá, hogy lovára üljen. És felülvén, és az szentelt vitéznek várába együtt mennek vala. Az anyja is elejbe jővén, az földre borulván, alázatosan az királyt köszentvén. Az király őtet felemelvén, megölelé, az anyja pedig mondá:

- Felséges uram, nagy kegyelmességet és tisztességet tész nékünk, hogy az mi házunknál akarsz enni és tenéked itt tetszik az ebédlés.

Minekutána immár az szentelt fővitéz látná, hogy mindenek elkészültenek volna az ebédre, és mindenek készen volnának, mondá az királynak:

- Ideje felséges uram az asztalhoz ülni.

Mikor azért az király az asztalhoz ülne, az vitéz az mosdót fogván, az királynak mosdóvizet tart vala. Az anyja pedig kendőt fogván, az király előtt tartja vala. Mikor ezt az király látná, ő magába mosolyog vala titkon, és alattomban mondja vala: „az filemilének éneklése most teljesednék be” - tudniillik, azmely megjövendölte volna, hogy az ő atyja vizet tartana néki, és az anyja kendőt. Szólítván azért egy fő szolgáját, parancsolá, hogy az ő atyja kezéből az mosdóvizet elfognák, és az anyja kezéből az kendőt. Az vitéz mondá:

- Méltatlanok vagyunk-é mi, hogy mi tenagyságodnak szolgáljunk? Engedje meg felséged, hogy ez kis szolgálat legyen kedves nálad.

Mondá az király:

- Ez soha többszer ne legyen.

Az király pedig leülvén, az atyját balkéz felől, és az anyját jobbkéz felől ülteté. És ők, azmint őtőlek lehet vala, tréfával és mindenféle vígasságokkal az királyt tartják vala és vígasztalják vala.

Az ebédtől felkelvén, az király egy titkos házba indulván, parancsolá, hogy az ő atyja és anyja utána bemennének, és senki több, őnálok kívül, benn ne lenne. Alexander azért az szentelt vitéznek mondá:

- Szerelmes vitézem és jó asszonyom: csak egy gyermeketek sincs-é?

Ők felelének, hogy csak egy sem volna. Esmég kérdé: mióta fogva együtt volnának, hogy ha volt-é vagy egy fiuk, vagy nem? Mondá az vitéz:

- Felséges uram, volt egy, de az is megholt.

Az király megkérdé, micsoda-féle halállal holt volna meg?

Az vitéz felelé:

- Természet szerint való halállal.

Az király pedig mondá:

- Hogy ha megértendem, hogy egyébféle halállal holt meg, titeket hazugoknak mondlak.

Az vitéz mondá:

- Felséges uram király, miért hogy ilyen szorgalmatossággal tudakozol az mi fiunk felőle?

Mondá az király:

- Nem ok nélkül kérdezkedem. Azért valóban igazán meg akarom titőletek tudni, avagy tinéktek ma meg kell halnotok.

Ők pedig mikor látnák, hogy az király valóba és bizonyába mondaná ezeket, mindketten az földre az király lábához borulván, életeknek kegyelmet kérnek vala. Az király pedig őket felköltvén, mondá:

- No, mondjátok meg immár nyilván énnékem, mint volt dolga és halála az ti fiatoknak?

Az vitéz mondá:

- Légy kegyelmes, felséges uram, minékünk. Vala minékünk egyetlenegy fiunk, ki mikor egykor egy filemilének éneklését magyarázná mielőttünk, mondja vala, hogy az filemile azt éneklené, hogy mi őnéki jövendőbe szolgálnánk; és én őnéki mosdóvizet, és az anyja kendőt tartanánk és néki szolgálnánk. Azokáért én szertelen nagy haragra felindulván, őtet az tengerbe vetém.

Mondá az király:

- Micsoda nyavalyátok, avagy gyalázattok lett volna, ha mindazok is beteljesedtek volna, azmely felől ő tinéktek jövendölt volt? Bizonyára szertelen nagy bolondság volt, hogy az Istennek végezése és akaratja ellen tusakodtatok, és ti magatokat fertelmes és undok bűnbe, gyilkosságba, mégpedig fiatoknak halálába kezeteket kevertétek. Tudjátok azokáért szerelmes szüleim, hogy én vagyok az ti fiatok, kit az Pontus Tengerbe vetettetek vala.

Melyet hogy hallottak volna, felette igen elrettenének, és esmét fejeknek kegyelmet kérnek vala. Mondá az király:

- Ne féljetek, semmi nyavalyátok nem lészen. Ma az én országomba titeket helyheztetlek, és mindeneken uralkodjatok, azmíg éltek.