XVIII  Ò  A TÖRTÉNETNEK VÉGE

Annakutána Diocleciánus, az császár fia mondá az császárnak:

- Vötted-é eszedbe, mit mondék?

Mondá az császár:

- Jól vöttem eszembe.

Az fia mondá:

- Azonképpen én is, holott az Isten nagyobb eszességgel és bölcsességgel szeretett és felékesített, hogy nem mint egyebeket, semmiképpen tégedet az te országodtól meg nem fosztottalak volna, és az te dícsíretedet semmiben meg nem kisebbíthettem volna. Mint az a fiú, ki az ő atyjának minden tisztességgel vala, mindazáltal az atyja az tengerbe vetette volt.

Mondá az császár:

- Oh, én szerelmes fiam, bizonyára szép példabeszédet mondál, kit én sohasem hallottam. Ezután minden birodalmamat és országomat néked kezedhez bocsátok és adok.

Mondá az fia:

- Immáran mondjunk szentenciát az én mostoha anyámra, az te feleségedre.

Az császár mindjárt parancsolá az bíróknak, hogy mondjanak szentenciát. Az bírák felelének:

- Hatalmas uram, császár! Mi szükség nékünk szentenciát mondanunk ez dologban. Holott felséged mondja, hogy méltó halálra; azért ölesse meg csak nagyságod.

Az császárnét azért ló farkára kötvén, mind az akasztófáig kivonák és ott felakaszták; és azután levevén, megégeték és még egyéb szégyent is tőnek rajta. Azonképpen annak szeretője is halálra vélteték; és őtet darabonként vagdalnák vala. Ennek mind az egész község örül vala. Azért, hogy ilyen büntetések lött volna az bűneseknek.

Annakutána nem sok üdővel az császár meghala. És atyja halála után az országot bírnya kezdé, és az ő hét bölcs mesteri mindenkor őkörüle forognak vala. Kiket nagy böcsületben tart vala. Kikért mindenektől nagy dícsíretet vészen vala.

Egyéb dolgába mindazáltal kegyetlen vala, egész húsz esztendeig az keresztyéneknek nagy veszedelme volt.

És mikor hatvannyolc esztendős volna, megéteték őtet, és ő is meghala.