HARMINCHATODIK FABULA

A philomenérõl és az ölvrõl

Az ölv szálla egy fára, és midõn ott forogna az ágak közett, látá, hogy egy madárka rakott volna ott egy fészket. Reá menvén, tehát apró madárfiak vannak benne. Eljöve az anyjok, a philomele, és igen szépen kezde könyörgeni ez ölvnek, hogy ne bántaná a fiait. Mondá az ölv: „Nem bántom õket, ha szépen szólasz és énekelsz elõttem.” A philomele, rakva bánattal és ijedtséggel, azért ugyan énekelni kezde. Felelé az ölv: „Csak megcsúfolsz engemet, és szerével nem akarsz énekölni.” És elõragadván egyet a philomele fiai közül, meg kezdé azt körmelni és mellyeszteni. Nagy röpeséssel kezdé a philomele könyörgeni, hogy az ölv könyörülne rajta, és ne mellyesztené fiait. Felelé az ölv: „Hallod-é! Légy békösséges, jó madárka! Ne háboríts meg panaszolkodá­soddal! Ugyan eszedbe vedd magadat! Kezembe vagy mind fiastól! Szabad vagyok véled, mind fiaiddal egyetembe. Éles ugyan az orrod, de csak féregszedni való. De énnékem mind orrom s mind körmeim igen horgasak és élesek.” Midõn az ölv ekképpen nagy kevélyen szólana, hátul odaballaga egy madarász, és lassan felnyúlván a fa megül, nyakába veté az urkot az ölvnek, és alá kezdé avval vonagatni és megfojtani. Ekképpen, aki sokokat kergötett és megfogott vala, azt viszontag megfogá a madarász, és mind a két szárnyát elvágá.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy minden ember jámbor és ártatlan legyen, és másnak kárt tenni és ártani ne igyeközzék. Mert noha szép, gyors, erõs és hatalmas vagy, és az Isten ésszel és okossággal szeretett, azért azt ne gondold, hogy immár általszekted az árkot. Bezzeg nem! Meghiggyed ez okaért, hogy ha az Istent nem féled, és annak kedvébe nem lész, ottan az Isten talál mást, ki gyorsabb, hatalmasb, eszesb avagy ravaszb is lészen náladnál, és azt reád bocsátja, és az által megbünteti vakmerõ bátorságodat, és úgy urkoz, hogy örök szégyent kezdesz vallani. El ne hidd ez okaért magadat! Senkit meg ne utálj, senkit ne dúlj! Mert az Isten kitölti rajtad az õ fenyegötését: Ve tibi qui praedaris: quia praedaberis! Jaj tenéked, ha valakit meg kezdesz kóborlani; mert ugyan ezen leszen virágod! Bár ne keress példákat a szent Bibliába: orrod elõtt naponként elég vagyon benne. De bolondok vagyunk, mint a fuak. Midõn a puskás elbúik, és egyet meglõ bennek, ottan felröpülnek a többi, és egy keveset kerengvén ismeg oda szállnak az elõbbeli helyre, ahol amazt meglõtték, és ahol halva fekszik. Mindjárást mást lõ, annak utána harmadikat, mindaddig, hogy egy sem marad elevenen bennek. Szinte ezenképpen cseleködünk mi is: az Isten szömünk láttára megbüntöti és elveszti a gonoszokat, a kegyetleneket és a kóborlókat. De mégis eljárunk a megszokott gonoszságba, és nem tudjuk magunkat eszünkbe venni. Jaj e nagy vakságnak és visszafordultságnak!