A farkas
lakik vala egy hegyoldalba, egy barlangba, hova nagy sok kóstot gyûte,
szándékba lévén, hogy nyugonni és jól akarna lakni. Eszébe vévé azt a róka, és
utána kezde ballagni, hogyha valamiképpen megcsalhatná, hogy része lehetne a jó
báránhúsba és az egyéb kóstjába. Mikoron a barlang elejbe ment volna, szépen
köszene a farkasnak, és mondá: „Szeretõ farkas uram! Sok idõ, hogy nem voltunk
szömbe egymással. Éjjel sem jöttél a keresködésre a mezõre, ugyan igen
bánkódtam rajta. Félek vala, hogy megbetegültél legyen.” Eszébe vévé a farkas a
ravaszságot, és monda a rókának: „Jól értem ravaszságodat. Megérzötted a jó
bárányhúsnak az illatját: a hozott tégedet ide, nem az énhozzám való
szereteted. De tova tarts, itt ne hógyagazz, mert ebbe nem észel.” Látá
a róka, hogy porba esett reménsége, és elméne. Látá kedig a hegyoldalba, hogy
egy pásztor ott legeltötné nagy sok juhát. És hozzája menvén, mondá: „Jó
pásztor uram, ha megajándékoznál, ugyan jó hírt mondánék tenéked.” Mondá a
pásztor: „Megajándékozlak, csak mondd meg.” Mondá a róka: „Sokszor megláttam, mely
nagy ként teszen rajtad a farkas, mely igen bolygatja és szaggatja a juhokat,
és nincsen nyugodalmod tõle. De jere, megmutatom, hol fekszik egy barlangba.
Megverheted, mert igen jóllakott most, és miért megtöltötte a begyüt, nem
futhat.” És odavivé a pásztort, és megmutatá a barlangba a farkast néki. A
pásztor megragadá az õ képét, és általüté a farkast. És midõn kivonta volna,
levoná a bõrt róla, és elméne véle. Ekképpen marada a kóst és a sok bárányhús a
rókának, és jóllakék véle. Azonközbe oda jutának a juhásznak nagy komondori,
keresvén gazdájokat, és midõn látták volna a sok kóstat, ottan csapni kezdék.
Mondá a róka: „Hagyjatok békét néki, mert enyim a kóst.” Mondának a komondorok:
„E, te bakszar! Ne zúgolódjál! Talám igen viszket a hátad?” És midõn meg nem
szûnék, megragadá azt az egyik komondor, és a földhöz üté, és a többi rajta,
erõsen kezdék a bõrét szaggatni, és annyéra mardassák, hogy csak alég mászkálhatna
el. És mászkálván mondá: „Bizony, igaz az Isten! Ugyanazon mértékkel méretett
énnékem, amellyel én annak elõtte mértem másnak.”
ÉRTELME
Az elõbeli fabulának az értelme e fabulára is illik. Mert
aki mást sérteni igyeközik, másnak kárt tenni, mást dúlni vagy kóborlani, és
vermet ásván alája, el akarja veszteni, bár ne higgye, hogy õ is szûzen
maradjon. Mert reája érközik az Istennek igaz ítíleti, és ugyanottan megtalálja
a jámbor héss a kárt és veszedelmet, ahol megkeresi a hasznot és a nagy e
világon való gazdagságot és dücsõséget. Minden ember ez okaért az õ
hivataljában vesztegségbe legyen, és minden álnokságát és hamisságát
eltávoztatván, igazán cseleködjék, és Istentõl várjon mindent. Az emberi
társoságban senkit ne bántson, kárt se tegyen senkinek se tanáccsal, se
árultatással, se fondorlással, se lopással, se kóborlással, se csalárdkodjék
valaminémû szín alatt. Mert az igaz hit és lelki bizodalom mellett szükség a jó
lelkiismeret. Ez ha nálad nem lészen, meg nem maradhatsz az Istennek
ítíletiben. Mert, mint Szent János mondja, így vagyon ez a szabadság minálunk,
hogy valamit kérünk az Úrtól, megadja minékünk, ha a minnen szüvünk meg nem
kárhoztat minket. Mert midõn a minnen lelkiismeretünk megvádol minket: veszett
dolog akkor. Semmi nem következik utána, hanem csak confusio, pirongság és nem
apró szégyen. Azért dorgálják meg a próféták a kegyetleneket: Vitézködni
akartok? Meglészen benne: Furtum et rapina in domibus vestris. Orvoknak és
kóborlóknak vagytok társai. Ugyan sív házatokban a lopott és a kóborlott marha.
Nyilván bosszúállásra indítja ez a kiáltás a felségest. Végy a mindennapi,
szömed elõtt való példákból tanóságot. De nem látja senki, senki sem vészi
azokat eszébe. Vadit quomodo vadit.
|