NEGYVENÖTÖDIK FABULA

Az oroszlánról és majomról

Az idõben, mikoron az erõs oroszlány királlyá tévé magát, hogy a több négylábú lelkes állatokon uralkodnék, jó hírnevet akara magának szörzeni az õ királyi birodalmának a kezdetiben, és eskivéssel fogadást tõn, hogy ennek utána elhadná a kegyetlenséget, és vérontástól meg­oltal­mazná magát, meg sem sértené a lelkes állatokból egyiket is; hogy ugyan ártatlanul akarna élni.

Egy idõ múlva erõsen kezde bánkódni az õ fogadása miatt, miérthogy meg nem másolhatja vala természetit, és okot kezde gondolni, melybõl és mely miatt ismeg hozzájok férkõzhetnék, és megehetnék bennek. És midõn egyik lelkes állatot elejbe hítta volna, titkon megkérdi vala azt, mit ítílne az õ leheletirõl? Bidös volna-é, avagy nem? Midõn a lelkes állat ezt felelé, hogy büdes volna: ottan hozzákapván, megszakasztja vala azt, és megészi vala. Ha kedig felelé, hogy nem volna büdes, így is megölé és megövé. Végre megkérdé a majmot, ha büdes volna a szája, avagy nem. És a majom felelé: „Nem büdes - úgymond -, hanem jeles és nemes illatja vagyon, mint egy jeles fahének és szekfûnek, és mintha temjéneztenek volna.” Gyönyörködék az oroszlán a majomnak feleletiben, és akkoron nem bántá, hanem békösséggel elbocsátá.

Midõn egynyíhány nap elmúlt volna, eszébe juta az oroszlánnak a majom, és müvelhogy okkal hozzája férne, ravaszságból beteggé téve magát. És midõn a doktorok és az orvosok meglátták és megítélték volna a vizeletét, és megtapogatták volna az elsõ lábán a pulzust, megismerék, hogy semmi nyavalyája volna. És azt adák tanácsul néki, hogy gyönge étellel élne, és könnyen emésztõ állatokat ennék, és ismeg vidámságot venne. Mondá ez okaért az oroszlán: „Igen ehetném majomhúst, mert azt még nem kóstoltam.” Ottan elkülde, és elhozatá a szegény majmot, és megövé azt, és nem használa a szegény majomnak, hogy annak elõtte hízelködésbõl dicsírte vala az oroszlánnak leheletét, mostan kedig semmit nem vétett vala ellene.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, mely igen gonosz legyen az emberi természet, mikoron elõmehet az õ akaratjában, és meg nem enyhíttetik az Istentõl a szentléleknek és a szent keresztnek általa. Mert ha az ember elõviheti dolgát, hogy megkazdagulhat, és a más embereken való birodalmot megkaphatja, ottan megváltozik, mint a régiek bizonságot ezekrõl vévén ezt mondották: Honores mutant mores. Csak valami tisztességre emeljék az embert: ottan meglátszik, micsoda volt benne. Mint egyszer egy igen szent és ájítatos csali barát vala, ki igen alázatoson hajtott fõvel jár vala, és mindenkor csak a földet nézi vala. Midõn sok ideig mind ekképpen járt volna az õ nagy alázatosságban, meghala a gárdián. A fráterek tanácskozni kezdének, kicsodát kellene gárdiánná tenni, és mondának: „Imezt az ájítatos és alázatos frátert tegyük gárdiánná; ez jámbor, szent és igen alázatos; ez nem rongál bennünk, hanem igen kegyes atyánk lészen.” Mikoron immár gárdiánná és fejedelemmé választották volna, kevés idõ múlva új kápában öltezék a gárdián, és fenn kezdé az orrát viselni, és felszóval té s tova a barátoknak parancsolni; végre két ifjú nyakas barátot kezde utána jártatni. És ki ellene moccon vala, azt igen meg kezdé söpreni. Hozzámenének a vény barátok, és mondának: „Szentséges atyánk, meg ne háborodjál beszédünkért. Oly igen alázatoson jársz vala azelõtt. Immár, hogy gárdiánná töttünk, igen fenn viseled magadat, és oly igen kegyetlen vagy. Mi oka annak?” Felelé a gárdián: „Bolond agebek, nem olvastátok-é gyermekkorotokba, mit mond a Cato? Fistula dulce canit, volucrem dum decipit anceps. Valaki varjút akar lõni, ne pengesse az íjnek idegét elõtte. Alázatoson jártam azelõtt, és mind alá néztem, mert akkoron mindenkoron kerestem a kalastrom kolcsát. Immár megtaláltam, és kezembe vagyon: nem szükség az okaért alá néznem. A gárdiánságot soha nem adtátok volna énnékem tudományomra és bölcsességemre nézvén; mert jól tudjátok, hogy oly igen tudatlan vagyok, mint a mi nagy szamárunk. Ez okaért más módot kellett hozzá keresnem.” Így vagyon ez okaért az Ádám fiának dolga. Ha valamiképpen elõmehet, és felverheti magát, ottan nem ember, hanem tirannus, kegyetlen, és valami fejébe jut, azt is meg merészeli mûvelni. Nem jó az jámboroknak efféle embertelen tirannusokkal együtt lakni. Mert ha szolgálod, egy ideig mégis nem bánt, de mihelt meg­gondolja magát, ottan okot keres veszedelmedre. Igen jó ez okaért a keresztyénnek az õ életét a kereszt alatt viselni, hogy el ne higgye magát. Azért mondja Dávid: „Vajki jó, én ídes Uram, hogy engemet megaláztál, mert soha meg nem tanoltam volna a te üdvességes igédet.” És Jeremiás: „Vajki jó az embernek, ha az Úrnak igáját viseli gyermekségétõl fogva.” Mert e nélkül az ember vaddá és teljességgel embertelenné lészen.