|
Egy hangya
külemb-külembféle magokat gyûte és horda be egy odúba. Télbe, midõn valamennyére
szép idõ lött volna, kihorda a nedves magokból a szélre, hogy megszárasztanája
õket. Talála odajönni egy szekcsõ. Az, látván a magokat, könyörgeni kezde a
hangyának, hogy részt tönne neki benne. Felelé a hangya: „Nincs-é tenéked?”
Felelé a szekcsõ: „Nincsen.” Mondá a hangya: „Mint vagyon ez? Mit mûveltél
nyárba, hogy nem gyûtöttél?” Mondá a szekcsõ: „Akkoron alá-fel szektem, és a
melegbe gyönyörködtem és éneklettem.” Mondá a hangya: „Ha nyárba hivolkodtál és
vigadtál, eredj el mostan is, szekjél és mondj vigasságos éneket. Bizony, ebbe
nem észel.” És betakarítá a magokat az odúba.
ÉRTELME
E fabula
erre inti a hivolkodó resteket, hogy ne hivolkodjanak, hanem hivataljokban
eljárván munkálkodjanak, nemcsak az önnen szükségökért, hogy magoknak legyen
mit enniek, inniok és müvel magokat megruházzanak. Hanem hogy az õ alatta
valóit is eltáplálhassák, és az Istennek tiszteletire segétségül lehessenek
adományokkal, és a szegényeket is megsegíthessék alamizsnájokkal. Mert, mint
Salomon mondja, a rest kéz szegénséget nemz. A szégénségbõl kuldulás támad,
mely igen nagy szidalom és ugyan bûn. Azért mondja Salomon: Te rest, menj el a
hangyához, és tanolj bölcsességet tõle etc. De mostan minden ember elkörüli a dolgot. És onnég
vagyon ennyi kuldus és seggen ülõ tolvaj.
|