|
Egy nádszál
áll vala kezel egy egyenes, szép, magas fennyûfa mellett. És midõn a szél fú
vala, ottan té s tova hajladoz vala a szél után. Mondá a fennyûfa a nádszálnak:
„Menj tova innég! Nem vagy méltó, hogy mellettem állj.” Mondá a nádszál:
„Miért?” Felelé a fennyûfa: „Mert nyughatatlan vagy és állhatatlan, hol amoda,
hol imide hajlosz. Miért nem állasz veszteg? Lám, én veszteg állok, akármint
fújjon a szél.” Mondá a nádszál: „Éntõlem nem lehet. Mert vékony és gyönge
vagyok, és nincsen ennyi erõm, mint tenéked: ezért kell hajlodoznom hol imide,
hol amoda.” Mondá a fenyûfa: „Tehát te magad vallod, hogy erõsb vagyok
náladnál. Bezzek szép és erõs vagyok; lá, mely magas vagyok.” Azonközbe egy
igen nagy szél támada. És a nádszál utána engede és meghajola. De a fenyûfa nem
akara engödni, hanem akará erejét megmutatni és állhatatos voltát megjelenteni;
de a szél hatalmat võn rajta, és mind gyökerestõl kiszaggatá a földbõl, és
ledõté a földre, annyéra, hogy mind elromlana.
ÉRTELME
Ezt a
fabulát szerzötte a bölcs a kevélyek és a nagyakarók ellen, hogy megmutatná,
mint járnak azok, kik kevélyek, és nem tudnak senkivel tûrnyi és senkinek
engödni. Õk azt tudják, hogy az a nagy emberség és a megmaradásnak úta, hogyha
nagyakarók és kevélyek lesznek, és senki elõtt nem alázzák magokat. De senki
oly erõs és hatalmas nem volt, hogy hatalmasb nem találkozott volna õreája. Az
Isten is igen gyûlöli a kevélyeket, mint Szent Péter mondja, és ellenek áll.
Ezt kedig eleitõl fogva az õ ítíletiben és cseleködetiben megmutatta. A hatalmasokat,
dölyfeseket és kegyetleneket megrontotta és elvesztötte: de az együgyûeket és
alázatosokat felemelte: mint a Szûz Mária, a mi Urunk Krisztus Jézusnak anyja
az õ énekében vallja. Errõl az írásból sok példát hozhatnánk, de nem szükség.
Gondoljatsza csak negyven esztendõtõl fogva, hova löttenek el és hova lesznek
naponként a nagy embermarók, az igen nagy urak és az egyéb magabírók, mind az
országban szerinszerte, mind a városokban. Úgy tetszik, hogy minden dücsõségök a porban fekszik.
|