HATVANHATODIK FABULA

Egy farkasról és a pórokról

Egy farkas méne ki az erdõbõl a mezõre mulatni, és láta ott valami szántó embereket, kik közett egy csorda disznó járván gyükeret túr vala. És egy varjút láta ott, hogy egy igen szép disznónak a hátára ült volna, és ott téregetné magát, és a disznó nagy csendesen járdogálna alatta. És mondá a farkas: „Bizony szép dolog ez! Mely szépen hintózik a vizsla varjú a szép disznónak a hátán. Bizony én is oda megyek, és egyikre felülek. Lám senki nem szól semmit érötte.” És igen lassan odaballaga õ is, és hertelen felugorlék egy igen szép ártánra, hogy õ is azon járna, mint a varjú. De megijede az ártán, és futni és ríni kezde. Megláták a pórok, hogy a farkas az ártánra hágott volna, és elhagyák a szántást, és környülvevék a farkast, és hurogatni kezdék õtet, és pálcákkal ütni, és szekercékkel és kövekkel hagyigálni, annyéra, hogy ugyan jól verve csak alég mehetne el. És elmenvén talála egy rókára. Az kérdenyi kezdé, mondván: „Mi dolog, farkas uram? Amint én eszembe veszem, nem jól költ kölesed. Bizony igen megszaka­dazott a subád. Igen kidöllyedett a két szömed.” Felelé nyegéssel a farkas: „Jó atyámfia, róka; nem jól jártam! Nem sok híja, hogy meg nem ölének. Bizony nincsen igazság a világban.” Mondá a róka: „Mint lõn?” Felelé a farkas: „Nagy dolog ez. Egy igen hegyes orrú varjú egynyíhány horáig egy szép ártányon üle, és az oly csendesen hordozá a varjút, és egyet sem ríva. A szántók is mindnyájan ugyan jó láták, de egyet sem szólának érötte. Én is kévánkozám oda, hogy egy szép ártánnak a hátán járhatnék. De mihelyt reája hágék, úgy kezde az átkozott disznó ríni, mintha a kést beléverték volna. A szántók kedig mindnyájan hertelen egybefutának és környülvévének, és pálcákkal igen kínálának, és szekercékkel és kövekkel igen meg­hagyigálának. Kelle az Istennek, hogy nem maradék oda. Lássad ez okaért, én ídes atyámfia, róka, ha ez igazság. A varjú napestig mind rajta jár a disznókon, és senki egyet sem szól érötte, senki nem hurogatja, sem hagyigálja. Engemet kedig mindjárást meg akarának ölni. Maga jól tudod, mely igen jámbor és ártatlan vagyok.” Mondá a róka: „Bezzeg igen magagondolatlan vagy! Nem hallottad-é közmondásba: Agg ebet nem illeti a hintószekér. Ki ördeg vitt reá, hogy kívántad a hintót? Maga sem az apád, sem a jobb apád soha nem járt hintóba.”

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy külembség vagyon az emberek közett. Némely ember jó természetû, szép csendes erkölcsû, kivel noha egybetársolkodol és egybebarátkozol, azért ugyan semmi kárát nem vallod, mert jó természetû és nincsen álnak és ártalmas szüve. De némely ember képmutató, színtartó, béllett. Kõvül minden jót mutat, sima beszédû. De belõl rakva álnaksággal, ártalmassággal és bosszúságra ûzõ méreggel. Annak ha adod magadat és egybetársolkodol véle, nyilván kár nélkül meg nem meneködel tõle. Ez okaért megoltalmazd magadat efféle farkastermészetûektõl, és idején megvessed barátságokat. Ha morognak érötte, te ne gondolj véle; te olyanokkal cimborálkodjál egybe, kiknek ismered természetöket, hogy jó és békösséges. Hadd járjon az, aki ördeg hammára vonszon. Mert efféle nem tehet egyebet gonosznál, miérthogy olyan Kain-természet vagyon benne. Miért ölik meg a farkaskölyköket? Lám egy bárányt sem öttek meg? Há: bennek a gonosz természet; annak kell eleit venni.