HATVANNYOLCADIK FABULA

A farkasról és bakról

A farkas láta egy bakot a mezõn a fûbe, és lassan afféle kezde ballagni, hogy megfognája és megennéje a bakot. Valahogy a bak meglátá a farkast, és illára vévé a dolgot. A farkas utána, és erõsen kezdé õtet kergötni. A bak felfutamék egy meredeken egy nagy kõsziklára, és a farkas nem hághata utána, hanem szinetlen kerengi vala a kõsziklát harmadnapig. Midõn igen meg­éhezett volna, elméne onnég, és elbújék a bokrok közibe a víz mellett, hogy onnég alá lesnéje a bakot a kõszikláról. Egy fél nap múlva alájöve a bak a kõszikláról. És miérthogy igen megszomjúhozott vala, mindjárást a vízre siete, és bemenvén a patakba, igen ivék belõle. És midõn eleget ijutt volna, alátekinte a vízbe, és meglátá az õ képét a vízbe, és mondá: „Fúj, te lelkes állat: ím mely igen szép lábaim vannak; mely igen hosszú és kellemes szakállom; mely igen szép magas szarvaim. Nagy szégyen énnékem, hogy egy rossz farkas elõtt el kell futnom, kinek csak egy hosszú farka vagyon, sem szarva, sem nagy körme. Vé, szégyen kecskebak! De innég tova nem lészen! Ha a lator farkas reám talál, ugyan szömbemegyek véle, és úgy öklelem az én szép magas szarvaimmal, hogy mindjárást tova seggre dõl.” Midõn ekképpen szólana a bak, háta megé ballaga a farkas igen lassan, és mind meghallgatá a baknak beszédét, és benyúlván megragadá a bakot, és mondá: „Jó fráter bak! Mit jársz itt? Miért hágtál az én helyembe, és iszod az én vizemet, és hosszú szakálloddal megondokítod? Eleget berbetéltél és gyóntál: jer ki immár, én megmondom az ódozatot.” És midõn a farkas a bakot ki kezdené vonni, mondá a bak: „Jaj, jó farkas uram! Bizony vallom bûnemet! Nem jó cseleködtem, hogy e helyre jöttem, és a te helyedbe hágtam a vízbe, és vizedet megittam. Bánom szüvem szerént, hogy mûveltem; de kérlek tégedet, jó farkas uram, megbocsássad vétkemet, és légy kegyelmes hozzám.” Mondá a farkas: „Jól vagyon, ha megszánod-bánod, az Isten megbocsátja, és üdvözülsz. Mit kévánsz egyebet? Ugyan jól teszek véled: megészlek, és ekképpen vége lészen a sok bûntétölnek.” És megfojtá s megevé.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti elõszer, minémû természetûek legyenek a kegyetlenek, hogy semmit nem tudnak gondolni és semmire egyébre nem tudnak igyeközni, hanem erre, miképpen meg­nyomoríthassák és elveszhessék a szegény együgyûeket, és ebben az õ igyeközetökben nem nézik sem a törvényt, sem az igazságot, sem a gonosz hírnevet, sem az Istent õ magát, hanem csak az õ gonosz szüveknek kévánságát. Vagy vétközett a szegény ember, avagy nem, de õ mindenkor bûnes. Jaj e nagy visszafordultságnak! Mint járjanak ezek végre, megmutatja oda hátra a 99. fabula. Ott megláthatod. Másodszor e fabula erre inti a szegény együgyûeket, hogy az õ nyomorúságokat és Istentõl reájok bocsátott kereszteket békességgel elszenvedjék, és a hatalmas kegyetlenek ellen fel ne berzenködjenek és fel ne támadjanak, mert nem használnak véle, mert ez világ a gonoszoknak és kegyetleneknek áll. Itt elvészik az õ javokat, mint ama dús, Luk. 16.