Vala egy
farkas. Ez mikor reggel felkölt volna, és huzakodnék az álom után, nagyot
szalaszta egyet, hazugnak valót. Ottan nagy örömmel mondá: „Bizon jót jövendöl
a hasam! Immár jól tudom, hogy ma jóllakhatom. Nem félek semmit.” Mikoron ez
okaért útra indult volna, talála az úton egy bevarrott hájat, melyet egy
szekeres elejtett vala. És forgatni kezdé azt az úton, és mondá: „Bezzeg jó
volnál megenni; de meg nem észlek, mert minap is igen elveszett vala és igen
megyen vala a hasam efféle miatt.” És midõn továbbment volna, talála az úton
egy szalonnát. Látván azt, mondá: „Ugyan jól tudom, hogy ma jól kell laknom,
mert a hasam megjövendölette. De e szalonnába sem észem, mert igen sós: igen
megszomjúhoznám utána.” És elhagyá a szalonnát. És mikoron továbbment volna,
talála egy kabalát egy csitkóval, és mondá: „Lám, mondám, hogy jóllakhatom ma,
mert a hasam megjövendölette énnékem.” És megszólítván a kabalát: „Húgom, jó
helyen találtalak. Ma ugyan jóllakom véled, mert megészlek.” Felelé a kabala:
„Bátor, jó farkas uram, de énvélem nemigen jóllakhatol, mert én igen esztevér
vagyok. De ím, a fiam elég kevér, azt adom oda. Minekelõtte kedig megennéd,
tedd ezt az irgalmasságot vélem az Istenért, ím, tegnap egy utolsó lábommal egy
tevisbe hágtam, kérlek, vond ki a teviset a lábomból, és másszor ismeg
hasznámot veheted.” Mondá a farkas: „Tarts fel tehát a lábodat.” És midõn
odakörült volna, hogy a teviset kivonnája, úgy rúgá a kabala a farkast
homlokba, hogy ottan hátraesék és elájula. A kabala kedig elfuta a csitkóval
egyetembe. Jó idõ múlva, mikoron a farkas felébredett volna, látá, tehát sem a
kabala, sem a csitkó. És mondá: „Úgy kell agebnek! Sem íred, sem szelencéd,
azért ugyan barbéllyá tötted magadat. No, ez megvagyon, de azért ugyan jól
tudom, hogy még ma jóllakhatom. Mert a hasam megjövendölette énnékem ma
reggel.” Mikoron továbbment volna, talála egy szép szénarétet, azon öklele két
kos egymással. Látván azokat a farkas, igen örüle nékik, és mondá: „Ugyan jól
tudom, hogy még ma jó lakhatom. Ezeknek az egyikét megészem.” És hozzájok
menvén mondá õnékik: „Vagyon-é híretökkel, hogy az egyiket megészem közületek?”
Mondának a kosok: „Bátor, jó farkas uram, csakhogy ne siess véle. Mert ketten
egybevesztünk és víunk egymással e szénarétért. A mi eleünktõl maradott reánk,
és nem igazodhatunk rajta. Mert egyik is kévánja, a másik is kévánja. Te kedig,
jó farkas uram, bölcs vagy, és sokat pörlettél. Ez okaért légy bíránk, és tégy
ítíletet köztünk, és aki vétkes köztünk, azt megbüntössed. Ez tetszenék
minekünk, hogy kezéparánt állanál a szénaréten, és egyik közülünk menne a
szénarétnek az egyik szélére, a másik a másikra; és hozzád sietnénk
egyszersmind, és aki elõszer hozzád érközik, azé lönne a szénarét; a másikat
kedig annak utána megbüntötnéd és megennéd.” Mondá a farkas: „Jó leszen,
tetszik énnékem is a tü végezéstek.” Elmenének ez okaért a kosok, egyik
egyfelé, a másik másfelé, és a farkas megálla a kezepin, hogy igazlátó és bíró
lenne. Egybe kezdének ez okaért a kosok menni, és egyszersmind megöklelék nagy
sebességgel a farkast, és szarvak közibe szoríták, annyéra, hogy mind elhánnyá
a hazugnak valót, és minden oldala csontjai porcognának belé, hogy ottan is
mindjárást elájula. És a kosok békével elmenének. Sok idõ múlva, mikoron ismeg
felébredett volna, mondá: „Úgy kell bolond agebnek, ki nem akar kárával is
tanolni. Még az apám sem volt soha bíró, én kedig eszesb akarok lenni az
apámnál; úgy kell esztelen latornak. No, ez is megvagyon. De mindezáltal jó
tudom, hogy még a mai napon jó lakhatom, mert a hasam megjövendölette énnékem.”
És továbbmenvén, talála egy réten egy eme disznót hét malaccal. És mondá: „Ihol
megvagyon immár! Lám mondám, hogy ugyan jó kell laknom ma, mert a hasam
megjövendölette énnékem.” És mondá a disznónak: „Húgom, mint vagy? Bezzeg jó
helyen találtalak. Vagy tégedet, vagy fiaidat meg kell ennem, mert jó kell még
ma laknom.” Felelé a disznó: „Én nem jó leszek arra, mert látod, hogy koros
vagyok immár. Hanem ihol vannak a malacok, ezek jó kevérek, azokat megeheted
igen jóízen. De nem tiszták még, mert még nem avatták be õket. Kérlek ez
okaért, hogy jövel, és avasd be õket, mert annak utána megtisztulnak, és meg
nem fertelmeztötel általok.” Mondá a farkas: „Hol kell õket beavatni? Nem látok
semmi vizet.” Felelé a disznó: „Jere, megmutatom a vizet, igen szépet s
tisztát.” És egy malom felübe vivé a farkast, az õrzsilip mellé, hol a víz igen
sebesen alámegyen vala a malomkerékre. És mondá néki: „Ez arra való hely; ez a
szentelt víz, nézzedsze, mely igen tiszta. Egy pénzt meglátnál a fenekén, és
úgy tetszik, hogy látok amott egy pénzt a fenekén.” Midõn a farkas aláhajolna,
hogy meglátná a pénzt, a disznó erõsen megtaszítá a farkast, és az õrzsilipbe
esék be, és a sebes víz a kerék alá vivé, és a lapickák megnyomák õtet a
deszkás fenékhöz, annyéra, hogy minden tetemi porcognának beléje, és holt
elevenen kiháná õtet a víz. Mikoron annak utána a parton ismeg felébredett
volna, mondá: „Latrol jártál, ageb. Úgy kell bolondnak! Lám, soha nem akarsz
eszesülni. Pappá tötted magadat, és be akarsz avatni, magad semmit nem tanoltál
hozzá. No, ez is megvagyon. De azért jó tudom, hogy még ma jó lakhatom, mert a
hasam reggel megjövendölette énnékem.” Mikoron ez okaért igen megéhezett volna,
méne egy falu felé, és az utcán betekéntvén, láta négy kecskét egy sütõkemencén
állani. És mondá: „Ihol immár! Ugyan jó tudom vala, hogy még ma jó lakhatom. A
pórok nincsenek hon, mind az aratóba vannak; ez okaért bemegyek, és vagy kettõt
elõvonszok bennek, és megészem azokat, és ugyan jó lakom.” És a kemence felé
kezde ballagni. De mihelyt a kecskék meglátták a farkast, alászekelének a
kemencérõl, és a kemencébe bebújának, és félelemnek miatta bégni kezdének. A
farkas a sütõkemence elejbe jõvén mondá: „Mi dolog, jó húgaim? Mit éneköltek a
kemencébe? Jõjetek ki, mert megészlek bennetek.” Felelének a kecskék: „Bátor
úgy légyen, jó farkas uram; szabad légy vélünk, mert te vagy urunk. De ím egy
kis dologra kérünk. Minekelõtte megennél minket, hadd mondjunk egy dicsíretet,
te is segétsed mondani a lélekváltságot a mi lelkünkért. Tödd ezt a jót
mivélünk; annak utána jó lakjál.” Mondá a farkas: „Bátor.” Bégni kezdenek ez
okaért a kecskék a kemencébe, és a farkas ordítani kezde a kemence elõtt.
Mikoron a pórok hallották volna a farkasnak ordítását, kitámadának mindnyájan a
házakból, pálcákkal, dorongokkal, fustélyokkal, és erõsen megverék a farkast,
és az ebek reája támadának, és erõsen mardosák vala, és a bõrét megszaggatták,
és csak alég szalada el közülek. És midõn elszaladott volna, igen lassan
kullaga a hegy oldalán fel. És felmenvén, egy nagy fa alá feküvék, és erõsen
nyege. Annak utána valamennyére megújulván, panaszolni és gyónni kezde, és
mondá: „Ó, én ídes Istenem! Mely igen sok nyavalyába és nyomorúságba estem ma.
De ez mind reám jött az én gonoszságomért. Mert igen kevély voltam, és igen
kegyetlen. Mennyi báránt öttem mindéltig, de egyikre sem mondottam a
Benedicerét, keresztet sem vetöttem reá, és addig megöttem. Mely szép bevarrott
hájat és szalannát találtam vala az úton, és megutálám, és nem akarék bennek
enni. Nemde kevélység-é ez? Sem az apám, sem a jobb apám volt orvos, én sem
tanoltam orvosságot, mégis én orvossá töttem magamat, és a lovat akarám
megorvosolni, és a lábából a teviset kivonni. Bíró sem volt az apám soha; én is
sem tanoltam soha a törvény dolgát, mégis bíróvá töttem magamat a kosok közett.
Egy sem volt pap minden õseim közett, én is
paraszt és minden
írás nélkül való vagyok, honnég ördegbe indíttattam erre, hogy beavassam a
malacokat? Deákol sem tanoltam soha, mégis a kecskékkel vecsernét és
lélekváltságot akartam mondani és énekölni. Ám lásd, ha nem nagyakarat és
kövélség ez? Ugyan méltán esett mindez e nyomorúság énrajtam. Ó, Jupiter isten!
Nem bánnám, ha fegyverrel megbüntötnél az égbõl, hogy ugyan itten meghalnék:
jobb volna énnékem.” Egy pór kedig felhágott vala egy fejszével ugyanazon fára,
hogy azt megnyesnéje. És midõn mind meghallotta volna a fára a farkas
ponaszolkodását és gyónását, hertelen aláhagyítá a farkasnak a hátába a
fejszét, oly erõsen, hogy eltántorodék belé. És midõn felébredett volna,
felkele és feltekénte a fára, és mondá: „Ó, Jupiter isten! Mely igen szentséges
és búcsús hely ez? Ereklés ez a fa: mely igen hamar meghallgattatnak az
imádságok e fa alatt.” És látván azonközbe az embert a fán, megijede és
elfutamék onnég igen alázatoson az erdõben, ki annak elõtte igen kövélyen
kijött vala belõle, és tisztességgel mondván, egy fingbe vetötte vala
reménségét.
ÉRTELME
E fabula minden embert tanít, és
erre int, hogy senki ne értsen feljebb õ maga felõl, hanem amint illik. Mert az
ördegnek vesztése által, melyet az emberi nemzeten mûvel a bûnnek általa,
vagyon ez a visszafordultság az emberekben, hogy mindenik több gyönyörûséget
keres és kéván, hogynem mint illenék, avagy szükség volna õnéki. És senki meg
nem elégszik az õ hivataljának állapatjával, hanem ki-ki mind feljebb, feljebb,
nagyobb pompásságra és dücsõségre siet. És ezeknek nagy kévánságából oly
dolgokhoz kezd és oly cseleködetökbe avatja magát, melyek sem hivataljának
állapatjához, sem szömélyéhöz, sem erejéhöz avagy tehetségéhöz ingyen sem
illenek. Ott nyér az ember annak utána olyan nagy elõmentet, oly nagy
tisztességet, mint ez a fingó farkas. Ennek okaért eszes és alázatos légy:
eszes, gondold meg, micsoda hivatalban vagy az Istennek akaratjából; abban
megmaradj. Alázatos: mert mennyével feljebb hágsz, annyéval nagyobbat esel. Ha
Isten nagyobbra akar vinni: talál õ módot hozzá. Te ne kapjad, ne kergössed!
|