Vala egy
zömök emberke. Ez erdõs helyen lakik vala, és ott keresé életét földásással,
vetéssel, favágással etc. Lakik vala kedig ott az erdõben egy oroszlán, mely
nagy sok kárt tészen vala az emberkének. Mert vetését elnyomodja vala, és egyéb
sok bosszúságokat mûvele rajta. Az emberke megharagvék az oroszlánra, és sokféle
tõreket kezde vetni az ösvényeken, hogyha valamiképpen megejthetné az
oroszlánt. Eszébe vévén azt az oroszlán, félni kezde az emberkének
csalárdságától, és mondá õ magában: „Igen okos ez a perentölke. Nem nyugszik,
méglen valamiképpen megejthet.” És hozzája vévén az õ kisfiát, elhagyá azt a
földet, és más földre méne lakni. Egynyíhány esztendõ múlva mondá az ifjú
oroszlán az atyjának: „Ídesatyám, mi dolog ez, hogy igen sován földen lakunk?
Mindéltig itt laktunk-é, avagy más földrõl jöttünk ide?” Felele az atyja, s
mondá: „Nem mindenkor laktunk itt, hanem igen jó, szép, zsíros és kies földen
laktunk azelõtt. De egy emberke miatt el kelle onnég búdosnunk.” Mondá az ifjú
oroszlán: „E szégyen dolog, hogy egy oroszlán búdosóban essék egy perentel
miatt. Bizony én odamegyek, és bosszút állok rajta.” Mondá az agg oroszlán:
„Vaj ne menj, jó fiam, mert az emberke igen okos, és nagy bölcsessége vagyon.
Mihelt odamégy, utánad ólálkodik, és meg nem szûnik, méglen valahol tõrben ejt
és megöl.” Felelé az gyermekdid oroszlán: „Életemre mondom, hogy abból nem
fogadom szódat, hanem elmegyek, és errõl e nagy bosszúságról bosszút állok.”
Mondá az atyja: „No, elmehetsz, de bizony jól tudom, hogy megbánod.” A fia nem
gondola véle, és elméne. Az úton menvén, talála egy lóra, mely az út mellett
jára, és eszik vala a fûben. Annak túros vala a háta, és igen esztevér vala,
annyéra, hogy csak a csontja és bõre vala. Mondá annak az ifjú oroszlán:
„Bezzek rútul vagy! Kicsoda szörzett olyformán?” Felelé a ló: „Egy emberke
vagyon itt a pusztában, az jõ reám, és megfog, és zabolát vet szájamba, és
nehéz nyerget vet hátomra, és reám ülvén té s tova megyen rajtam, és jargal
széllel az õ akaratja szerént. Ekképpen vesztötte a hátamat, és csak alég
vagyok belé.” Mondá az ifjú oroszlán: „No, ne bánkódjál! Bizqny ezennel
megállom bosszúdat az perentel kurvafián.” És onnég elõbb menvén talála egy
ökerre. Az is igen esztevér vala, és a nyaka felhámolt és felcsumózott vala; az
oldali is hoportosok valának. Megkérdé kedig az ifjú oroszlán az ökret: „Bezzek
hitvánul vagy benne! Kicsoda szörzett tégedet olyformán?” Felelé az öker: „Egy
emberke lakik itt kezel, az fog be szinetlen a járomba, és esztene vagyon,
avval gyakja az oldalimat, és úgy hajt a szekérbe; abba vesztem oly igen, mert
nincsen nyugodalmom tõle.” Felelé az ifjú oroszlán: „No, ne bánkódjál! Ezennel
megállom bosszúdat. Megtanítom a lator perentelt, hogy többszer sem tégedet,
sem mást meg nem bánt.” És midõn elejbe néze, láta egy embernyomot, és mondá:
„Micsoda ez?” Mondá az öker: „Az emberkének lába nyoma ez.” Megaraszolá a
gyermek oroszlán a nyomdékot, és mondá: „Ó, kurta kurvafia! Ki revid lábocskája
vagyon! Hogyhogy tehet ez oly igen nagy dolgokat? Kérlek tégödet, vígy reá
engemet, és mutasd meg énnékem.” Mondá az öker: „Amhol vagyon a hegyen fenn.”
Mondá az oroszlán: „Mi ördeget csinál? Nem tudom, ha táncol-é, avagy mit
mûvel.” Felelé az öker: „Nem látod-é, hogy kapál?” Felkiálta ez okaért az ifjú
oroszlán, és mondá: „E, te lator perentel! Sok latorságot mûveltél az apámon és
a több vadakon. Nem tudod-é, hogy az apám a király minden vadaknak? Bizony ezennel megfizeted,
mert bosszút állok rajtad.” Az emberke mutata néki egy nagy botot, egy fejszét
és egy hegyes tõrt, és mondá: „Te kevély ledér, jõj fel csak! Ím e nagy bottal
agyonütlek, és e hegyes tõrrel véredet vészem, és e szekercével megkoncolom
húsadat. Jõj fel csak!” Elcsodálkozék az oroszlán emberkének meréségén, és
mondá: „Igen fenn vagy véle; de meglátod, hadd mehessek fel csak, alább
hagyod.” Mondá az emberke: „Mit akarsz? Minem jámbor és eszesb vagy az apádnál!
Lám, avval tudtam egybeférni, midõn itt lakik vala, és jó barátságunk volt
egymással; nem tudom, mit akarsz te!” Felelé az ifjú oroszlán: „Az apám mást
mond: ugyan azért jöttem én ide, hogy bosszút álljak rajtad.” Mondá az emberke:
„Bezzek nem mást mond. Meghallanád, ha én is szömbe volnék.” Mondá az ifjú
oroszlán: „Jere tehát, légy szembe az apámmal.” Felelé az emberke: „Bátor.
Meglátod, hogy úgy lészen, amint én megmondottam.” Mondá az oroszlánfiú: „Jere
alá tehát.” Felelé az emberke: „Tetszik, hogy bolond vagy, mert még az igaz
utat sem tudod. Jere fel, itt mind e bércen menjünk elõ az erdõn által; sokkal
hamarabb leszen, mert általút ez. Két nap is elõbb jutunk oda, hogynem mint az
úton, melyen te eljöttél.” Felméne ez okaért a fiú oroszlán, és együtt indula
az emberkével. Az emberke kedig vezérli vala az oroszlánt ösvénökre, ahol
kelepcéket és tõreket vetett vala a vadoknak. És mikorontan az erdõbe
jutottanak volna, mondá az emberke: „Nem jól cseleköszem, megbocsásd, mert tenéked
kell elöl járnod, mert király fia vagy.” Elöl megyen vala ez okaért az
oroszlánfiú nagy kevélyen, és utána jõdögél vala az emberke a hosszú bottal. És
minekutána valamennyére bementenek volna az erdõbe, ottan tõrben akada az
oroszlánnak elsõ két lába, és a tõr egybekötelédé a két lábát. És kiáltani
kezde az fiú oroszlán, mondván: „Emberke, emberke, siess utánam! Soha nem
tudom, micsoda vagyon itt a fûben: egybeszorítja a két lábomat; majd el sem
járhatok.” Felelé az emberke: „Menj elõbb csak; nincsen semmi. Valami szederi
általnõtt az esvényen, abban akadtál: nem árt.” És az oroszlánfiú elõbb kezde
menni nagy nehezen, mert mind jobban-jobban kötölédik vala a két lába a
járásban. És midõn nemigen messze ment volna, az utolsó két lábával is tõrbe
esék. És midõn elõ igyeköznék menni, nem lehete, hanem eldõle. És erõsen
kiáltani kezde: „Emberke, emberke, jõj élest; nem jól vagyok.” És eljõvén az
emberke, mondá az oroszlánnak: „Mi lele?” Felelé az ifjú oroszlán: „Soha nem
tudom, micsoda szorította lábaimat egybe. Fél nyomaig sem mehetek.” Mondá az
emberke: „Úgy kell kövély latornak! Miért jöttél ide, te kevély ledér? Mi
járásod volt a földen? Nem tudod-é, hogy enyim ez a föld? Az ageb lator apád
szinte így járt volna, ha fel nem szödte volna a fürhálót, és más földre nem
ment volna lakni. No, állj bosszút immár. De jó oskolában jöttél, megtanyítlak,
hogy másszar otthon ülsz.” És kínálni kezdé õtet a köszvénnyel, a nagy bottal,
és igen megveré õtet. A megveréskor kiáltani kezde a fiú oroszlán, és mondá:
„Ó, ember uram, én ídes uram. Ne verd a hátamot, se a hasamat, hanem verd a
füleimet, miérthogy nem akarták az apám beszédit hallani, és verd a szüvemet,
miérthogy nem akart az apámnak jó tanácsának engödni. Mert õ mondja vala
énnékem, hogy ide ne jõnék, mert te laknál itt, és igen okos volnál. Megmondja
vala, hogy így fognék járni, ím szavát nem fogadtam, és mint jártam.”
ÉRTELME
E fabula
ezt jelenti, mint járjanak azok, kik elhiszik magokat, és erejekbe bízván
megvetnék mind szüleiknek, mind jámbor vénembereknek minden jó adott tanácsokat. Tudniillik, hogy
az õ kevélységökben megcsalatkoznak, és nagy szégyenekbe és halálos
veszedelmekbe esnek. Mert nagyobb az okosság és bölcsesség a nagy erõnél. Ez
okaért erõdbe ne bízzál, és el ne hidd magadat. És meg ne utáld senkit, noha
kicsidnek és alávalónak tetszik tenéked, akit megutálsz. Mert csakhamar
terténhetik, hogy az, akit te semminek véled, terajtad hatalmat vészen, és
gyõzedelmével nagy szégyenbe bekever. Tudod a Dávidnak és Góliátnak
históriáját. Noha Góliát, a nagy óriás híres-neves vitéz megutálá a szegény
perentelt, Dávidot, de azért ugyan meggyõzeték tõle.
|