Egy hangya igen
szomjú lévén, kénszeríttették a forráskútra menni, hogy ott innék. És midõn
aláhajolna, hogy innék a vízbe, ottan beleesék a vízbe. Áll vala kedig egy fa a
kút mellett, melynek ágai a kút felüben érnek vala, melyeken egy galamb ül
vala. Ez látván a fáról a hangyát, hogy veszédnék a vízbe, egy ágocskát
leszegdöle a fáról, amelyen ül vala, és azt lehagyítá a kútba. Arra mindjárást
felmászkála a hangya, és azon nyugodván, kimászkála a kútból, és megmeneködék a
haláltól. Azonközbe juta egy madarász. Az látván a galambot a fán, mindjárt vén
egy hosszú rudat, és lépet ragaszta annak hegyire, és lassan-lassan fel kezdé
azt a fának ágai közett tolni, hogy avval megfogná a galambot. Mikoron kedig
ezt látta volna a hangya, hamar odasiete, és a madarásznak a lábán felmászkála,
és erõsen megcsípé azt, annyéra, hogy a madarász leejté a lépes rudat. És
hallván a galamb a rúdnak zörgését, megijede, és látván a madarászt, elméne:
ekképpen megmeneködék a haláltól.
ÉRTELME
E fabula
erre int elõszer, hogy az ember jámbor legyen, és senkinek ne ártson, kárt se
tegyen, hanem inkább arra igyeközzék, hogy minden emberrel jól tegyen. Mert a jótétel
soha nincsen jutalom és haszon nélkül. És bár ne nézz arra, ha kicsin, együgyû,
szegény etc., akivel jól tész. Mert módja adatik idõvel, hogy ismeg jóval,
szolgálattal és haszonnal lehet tenéked. Másszor tanít e fabula hálaadásra,
hogy hálaadatlanok ne legyünk, és hogy a jót gonosszal ne füzessük, hanem
tiszta jóval. Mert ebtermészetûek azok, kik a jót gonosszal megfüzetik. Mert ha
az eb a vízbe esik, ha kezeddel hozzányúlsz, hogy kivonjad: ottan megharapja a
kezedet.
|