|
A tekenés
béka magában panaszolkodván, mondá: „Nem tudom, micsoda állat vagyok én; ím,
mely rövid lábaim vannak, de mindazáltal ezt a nagy pajzsot a hátamon kell
viselnem, és mindéltig a földen mászkálnom. Mennyé sok madár vagyon az ég
alatt; mely igen szép magasan röpülnek, és senkitõl semmit nem félnek. Vajha én
is ezenképpen felmehetnék!” És elméne a madarakhoz, és mondá nékik: „Valaki
engemet felvinne az égbe közületek, annak nagy titkot jelenteném meg, miképpen
megtalálhatni a szép gyöngyeket a csigáknak házaiban.” Maga õ maga sem
tudja vala, hol kellene azokat megtalálni. Mondá a kösselõ: „Ím én felviszlek.”
És körme közé vévé, és felvivé magason az égbe. Ott fenn immár meg kezdé
kérdeni a tekenés békát, hol kellene a szép gyöngyeket találni. És midõn meg
nem mondhatnája, körmelni kezdé a kösselõ a tekenés békát, és kénszeríteni,
hogy megállaná a fogadást. És jajgatni kezde, és mondá: „Jaj énnékem! Mit
mûveltem? Bolondul cseleködtem, hogy ide fel, hol semmi járásom nincs,
kévánkoztam. Ha a földen
maradtam volna, nem volnék most oly nagy gyötrelembe. Jaj énnékem!” Eluná a
kösselõ a tekenés békának panaszolkodását, és megharagván, aláhagyítá. És az a
földre esvén, mind elszéledék és elvesze.
ÉRTELME
E fabula
arra int, hogy ki-ki mind az õ Istentõl elrendelt állapatjában megmaradjon, és
szertelen abból ki ne hágjon. Mert bölcs az Isten. Miképpen hogy tudta az
embert teremtöni, azonképpen jól tudta, minémû állapatba helyheztesse õtet.
Avval ha az ember meg nem elégöszik, hanem kevélységbõl kihág belõle;
amennyével feljebb akar hágni, annál nagyobbat esik alá. Igen jó ez okaért az embernek
az õ állapatjában isteni félelemben megmaradni.
|