|
Egy gyermek
üle egy igen mél kút mellett igen sírván, és nagy szomorúságot és bánatot
megmutatván. És ehhöz találkozék egy igen okos orv, nagy szorgalmatossággal
kezdé kérdözni a gyermektõl az okát, miért sírna és bánkódnék oly igen. A
gyermek álnakságot gondolván, mondá az orvnak: „Jaj, egy aranyvederkém vala, és
avval merítek vala vizet, és belészakada a kútba. És immár semmiképpen nem
lelhetek módot hozzá, hogy kivehessem a kútból.” Örüle a kévánatos orv a
beszédnek, és mindjárást leveté a felsõruháját, s lehága a kútba, és keresni
kezdé az aranyvedret. Méglen õ ott keresi vala az aranyvedret, az inas felkapá
a felsõruhát az orvnak, és elfuta véle az erdõbe. És midõn sokáig megkereste
volna az aranyvedret, látá, hogy hejábavaló volna keresése, és kihágván a
kútból, nem találá meg a letött felsõruháját. És bánatban esvén, egy kõre
leüle, és igen kezde sírni, és mondani: „Vaj bolond, hogy nem elégöszel meg a
tieddel? Ím, mást keresvén, egy sincsen immár.”
ÉRTELME
E fabula
arra int, hogy ki-ki mind avval megelégödjék, amit az Úristen néki adott és
amivel megajándékozta õtet. És hogy a más ember marhájának kévánságától megoltalmazza
magát. Mert az Isten igaz, ki hamar az õ igazságának ítíletibõl ezt mûveli,
hogy úgy rendeli a dolgot, hogy ha a másét álnaksággal és hamissággal magadnak
akarod koporítani, hogy a tiedet is utána veszted. Mert mihelt igyedet és
keresményedet az Isten meg nem áldja, ottan megkábulsz, és egyik kárból a
másikban esel, és abból megbúdulsz.
|