KILENCVENHETEDIK FABULA

Egy pórról, farkasról, rókáról és egy sajtról

Egy szántó ember méne ki a mezõre szántani oktatlan ökrökkel. És midõn té s tova búdosnak vala a barázdából, erõsen szidja vala õket a szántó ember, a farkasnak adván õket gyakorta. Mikoron azt egy farkas meghallotta volna, ott lesé az ökröket mind napestig, hogy a szántó ember néki adná õket. Midõn immár estvefelé volna, kibocsátá a szántó ember az ökröket az járomból, és hazafelé kezdé õket hajtani. Elejbe körüle ez okaért a farkas, és mondá a szántó embernek: „Igen sokszor adtad immár ökreidet énnékem. Ez okaért add ide immár õket, és megálljad beszédidet.” Felele a szántó ember, és mondá a farkasnak: „Nem ígértem tenéked semmit, csak pokocsáltam beszédimmel. Nem vagyok ez okaért semmibõl köteles tenéked.” Mondá a farkas: „Vaj ezt akarom, hogy eleget tégy ígéretödnek.” Mikoron kedig így pampo­lódnának egymással, talála egy róka odajõni, és megkérdé õket, mondván: „Mit veszétek egymással?” Felelének azok, és megbeszélek néki a dolgot, miért pampolódnának egymással. Mondá a róka: „Ha akarjátok, én szólok közitökbe, és megítílem a dolgot közöttetök, és egy­be­­békéltötlek.” Mondának azok: „Bátor.” Mondá a róka: „Menj el te, szántó ember, amoda, és megállj ott. Te kedig, farkas, imide állj.” Mikoron kétfelé állatta volna õket, elméne a szántó emberhöz, és lassan mondá néki: „Hallod-é, ha egy jó tyúkot adsz énnékem, feleségemnek is egyet, tehát módot lelek a dologban, hogy megmeneködel a farkastól, és szabadon haza­hajtatod az ökröket.” Örüle a szántó ember néki, és megígéré néki a két tyúkot. Elméne a róka annak utána a farkashoz is, és mondá neki: „Ím, barátságodért mûveltem, és a pórt reábírtam, hogy egy igen nagy szép sohajtat ad. Ez okaért hadd menjen el békével az ökrökkel. Másszor is megtalálod õket.” Tetszék a szerzõdés a farkasnak is. És a róka elküldé a pórt az ökrökkel haza. És mondá a róka a farkasnak: „Jere te énvelem. Én odaviszlek, ahol találod a nagy jó sajtat.” Elhordozá ez okaért a farkast mind hegyen-völgyen, annyéra, hogy beestveledék, és a holdvilág jól feljött vala. És jutának egy mély kúthoz, melyen két veder függ vala, egyik feljöve, a másik aláméne. És beléje tekintvén a róka, meglátá a holdnak képét a kútbeli vízbe. És megszólítván a farkast, mondá neki: „Ihol, atyámfia farkas, a nagy szép sajt; szállj alá, és vedd el.” Mondá a farkas: „Vaj nem úgy, hanem add kezembe, mert avval tartozol. Ez okaért te magad szállj elõszer alá, és ha szükség leszen, én is segítek annak utána.” Felelé a róka: „Bátor, ím én alámegyek.” Az egyik vederbe üle ez okaért a róka, és mindjárást alábocsát­kozék a kútba, és sokáig lõn oda alá, mert a vederben ülvén, nem jöhete õ magától fel a kútból. És a farkas gondolkodni kezde, mondván õ magának: „Ím, a róka aláment a kútba, és igen hallgat. Talám a ravasz vizsla mind megeszi a sajtot ott alant.” És alá kezde a farkas kiáltani a kútba, mondván: „Mit késel oda alá? Hogy nem jössz fel véle?” Felelé a róka: „Bizonyába jeles és igen jóízí sajt, de igen nagy, nem bírok véle. Ülj a másik vederbe, és jõj alá, és segítsed felvinni.” Örüle a farkas a nagy jó sajtnak, és mindjárást a vederbe üle, és miérthogy sokkal nehezebb vala a rókánál, mindjárást alá kezde szállani fenék felé, és a másik vederbe feljöve a róka, és mindjárt kiszeköllék belõle, és a farkast meg kezdé csúfolni és nevetni a kútba. A farkas kedig ott alatt ülvén, erõsen kezde bánkódni és bolondságáról panaszolkodni.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy az ember eszes legyen, és ha valami igye vagyon, tehát az álnakoktól tanácsot ne kérdjen, és nem minden bírára hagyja ottan igyét. Mert a bírák emberek, kiket az adomány igen hamar megvakítja és az igazságnak útából kitántorítja. Ez okaért jó idején lásd dolgodhoz, hogy azt, ami elõtted vagyon, kezedbõl hertelen ki ne bocsássad, és ugyan kötve higgyed komádat. Minden ember ember: de nem minden ember jámbor. Egynyíhánszor a szép szín alatt igen hatható méreg vagyon elrejtve.