KILENCVENKILENCEDIK FABULA

Egy nemesemberrõl és az ördögrõl

Egy kegyetlen és szegényekre éhezett nemesember vala, ki igen kegyetlenül nyomorgatja vala a szegény jobbágyokat, mind törvéntelen adóval, dolgoztatással és külemb-külemb színek alatt való sarcoltatásokkal és bírságokkal, annyéra, hogy teljességgel megnyomorodtanak vala a szegény jobbágyok az õ kegyetlensége miatt. Ez egyszer a mezõre lovon kimenvén, meglátá a szegény jobbágyokat, hogy magoknak egy keveset szántanának; morogván õ magában mondá: „Latrok az én szolgáim; egy sem jár el benne, amibe bocsátom õket. Kedveznek e pesti póroknak. Maga meghagytam, hogy hét éjszaka énnékem szántsanak, kapáljanak, arassanak, kaszáljanak. Szinte elég, ha a pestiek szombaton délután és vasárnapon magoknak szántnak, kapálnak, aratnak, kaszálnak. Ó, hogy nincsen egy jó hispánom, kire bízhatnám a dolgot, hogy ugyan valóba hajtaná a pestieket a mindennapi dologra! Ugyan jól megfüzetnék néki, ha olyant kaphatnék!” Azonközbe elejbe kezde jõni lovon egy emberszabásó, veres nagy agyarú, hasított süvegben, és egy igen széles galléros mente vagyon rajta. Nagy a szöme, és azokra bartoson alávonta a süvegét. Megkérdé azt a nemesember: „Hová mégy?” Felelé az: „Szolgálatot keresni megyek.” Mondá a nemesember: „Honnég való vagy és kicsoda vagy? Mert énnékem kellene olyan szolga.” Felelé az: „Én vagyok a pokolbeli ördeg. Ha ez okaért kell szolgálatom, meglátod, hogy híven szolgállak.” Mondá a nemesember: „Légy hispánom, hogy gyöterhessem e pesti pórokat. Mert nem találok igaz szolgát, mindnyájan kímílik a pesti pórokat.” Mondá az ördeg: „No, hadd énreám! Sok idétõl fogva forgattam efféle tisztbe; meglátod, hogy esztendeig elég marhád lészen.” Mondá a nemesember: „Mit adjak tenéked esztendeig a te hívséges szolgálatodért?” Felelé az ördeg: „Semmit ne adj, hanem esztendõ múlva, amit a jobbágyok ingyen és jó szüvekbõl ajánlonak énnékem, a legyen jutalmom és bérem.” Mondá a nemesem­ber õ magában: „No, jó szolga lészen ez; ez ingyen szolgál énnékem. Ám a pórok ha ajánlonak valamit néki, avagy nem, mit gondolok én véle; csak õ szolgáljon énnékem híven.” És mondá az ördögnek: „Ámbátor úgy legyen! Az legyen béred.” És midõn a nemesember az új hispánt ajánlotta volna a jobbágyoknak, ottan hozzájok kezde a szegény jobbágyokhoz, és igen kegyet­lenül bánik vala vélek. És naponként új-új fortélyokat talála ellenek. Megfogá a szegény jobbágyoktól a borárolást. Az önnen szõlõvizeket elvévé tõlek négy-négy forintért, és rajtok árolá három-három pénzért pintét; és midõn vízzel elegyítvén megvesztötte volna a bort, reájok veté és házonként osztogatá azt nékik füzetésre. Hazajõvén ugyan tanisztrával hozá vala a pénzt az urának. Annak utána elméne, és az özvegyasszonyokkal égetett bort égettete a borsöprébõl, és azt is a szegény jobbágyoknak osztogatá drága pénzért. Mennyé faggyú esik vala mind ökerbõl s mind juhból, azt is mind az úrnak foglaltatá, és az özvegyasszonyokkal györtyát csináltata belõle, és azokat a jobbágyokra osztogatá. Kerteket is kapáltata a jobbágyokkal, és annak utána mind a hagymát és mind a petrosollyomat a jobbágyokra veté. És midõn annak a pénzét felszedte volna, ugyan süveggel vivé be nemesasszonyának, mondván: „Ihol, tisztelendé asszonyom, kegyelmed vegye jó néven! Kegyelmed más ruhákat vegyen. Mert K. nemesasszony! Nem illik kegyelmedhöz a braszlai köntes és szoknya, hanem tabit legyen, és ugyan szép tafota inneplõ ruha legyen, szép virágos kamoka ötszer való bársonyos perémmel. A fedél ne legyen fejér, hanem sárga, veres, alakos és slógos. Kezed legyen rakva villámó szép aranyos gyûrõkkel, inged cinadoff és legvékomb gallérgyolcsból. Lá, minémû sarud vagyon, fekete, széles, mint egy sulyok; szép karmazsin bõrbõl csináltat vegyenek, vereset, vékont, rakván szép körek hegyes szegekkel. Ne hadd magadat, asszonyom! Mert ekképpen nemcsak uram teként gyönyörûségesképpen kegyelmedre, hanem még a szomszéd­ságbeli nemesuraim is. Hadd csak hadd; még uramat is felruházom és felékösítem.” És azonközbe megjuta a nemes­ember, mikoron az hispán elment volna. És mondá az asszon az urának: „Bezzek jámbor hispánra találtál, ím ugyan süveggel hordja be a pénzt! Onnég is teremti a pénzt minékünk, honnég mi soha nem tudtunk volna várni. Bezzek be kell menned a városba vásárlani. Mert én immár egyszer kiöltözem e jászruhákból. Én is ugyan megmutatom, hogy nemesasszony vagyok!” Egynyíhány nap múlva ismeg eljöve az hispán, és hoza egy turba pénzt, és mondá: „Ihol a bor ára. Majd elég pénz esik. Ezennel elérköznek szép gyermeklovak­kal és kevér ökrök­kel: ezeket patvarkodásból vöttem a jobbágyokon, mert megbírságoltam õket. A gyermeklovak közül válassz ki a javát, és oszd el a kazdagokra a jobbágyok közül, hogy neveljék és kiteleljék õket. Ha megmaradnak, vedd õket udvarodba. Ha kedig meghalnak, avagy a farkas megészen bennek, mindenikért végy tizenhat forintot rajtok, és ezt mondjad, hogy nem jól bántanak vélek, és hogy éhhel ölték meg õket, és meg nem õrezték. Az kövér ökröket behajtasd a városba: azok kész pénzek. A hitvánokat vágasd meg vélek, és a húst osztogasd reájok; a bõrekbõl bocskorokat metéltess, és nyolc-nyolc pénzen osztogasd nékik. Ím, elettünk a böjt, hozass sós halat, vizát, pontyot, veszett herenget, azt is vesd reájok: azon is szép pénzt nyerhetünk. Mikoron a gabonát megaratják, megdézsmálom elõszer; annak utána az ötödét kiveszem; annak utána a földvámot, a bejövõ köveket is lehányatom vélek; asztalbúzát is vészek rajtok. Emellett kántorludat, kappant, és tyúkot vészek rajtok; Szent Balázs malacát is meg kell adniok, méglen Szent György a bárányokkal elérközik. A nyomást is az erdõvel egyetembe tilalomban; csak oda tekintsen a csörc, bizony behajtom. Meglátod, ezennel megkazdagítlak, te kedig ugyan úr módra öltezzél, és szép ékösen felruházd magadat. Bár a szomszéd zászlósúr legyen, te semmibõl ne engedj néki” etc. A nemesember örüle néki, és mondá szépen felruházott kopogó feleségének: „Bizony jó szerencse talált evvel az hispánnal! Immár elélhetünk, szép hölgyem. Bár az Isten magának tartsa a mennyországot, csak én lehessek itt e földen olyan gyönyörûségben és uraságban. Ám sokat csacsognak a prédikátorok a mennyországnak bódogsága felõl, de bár övék legyen: én nem kévánkozom oda!” És midõn ezek renddel mind meglennének, történnék beteljesedni az esztendõnek. És midõn a nemesember lovon menne, és az hispán utánamenne, és közelgöttenek volna egy falujához, mondá az hispán a nemesembernek: „Tisztelendõ uram! Tudja kegyelmed, hogy az én idõm betölt, és esztendõm immár elmúlt, és mindeddig is semmi jutalmom nem volt. Jó volna ez okaért, ha énnékem is lenne valami füzetésem, ennyé munkámért; mert tudja K., hogy jámborul szolgáltam K., és sok dologra tanítottam tekegyelmedet s mind asszonyommal egyetembe, kiket tü K. annak elõtte ingyen sem tudott avagy értett; annyéra, hogy immár K. alkolmas kazdagságban vagyon.” Felelé a nemesember: „Jó szolgám, jámbor vagy, és jámborul cseleködtél, de jusson eszedbe, mint szegedtünk egymással, mikoron hozzám állottál ennek elõtte esztendõvel. Azt mondád, hogy éntõlem semmit nem kérsz, hanem ha az jobbágyok ingyen és jóakarattal néked valamit ajánlonak, hogy azt tiednek mondod, és azt veszed és tartod magadnak. Mit vársz ez okaért éntõlem? Én semmivel nem tartozom tenéked.” Felelé az hispán: „Úgy vagyon, jó uram; ottan abban maradjon.” És azonközbe elõbb-elõbb menvén, jutának a faluba. És mikoron a faluba bementenek volna, kifutamék egy öker egy udvarból, és egy ember utána, ki szidja vala az ökrét, miérthogy nem hagyja magát befogni az járomba, mondván: „Hók, vizslának jószága, el hova mégy? Vigyen el az ördeg!” Hátranéze a nemesember, és mondá: „Hispán, hallod-é, mit mond a pór? Néked ajánlá az ökrét: tied az!” Felelé az: „Nem engemet illet, mert nem jókedvébõl ajánlá nékem az ökrét; megbúsult szegény, búsultából mûveli.” Továbbmenvén, igen síra egy gyermek egy házban, és az anyja rengeti vala bölcsében. És midõn nem akarna elalonni, szidja vala a gyermeket, mondván: „Vaj, síró gonoszné fia! Vigyen el az ördeg! Lám, semmit nem tehetek miattad!” Hallván azt a nemesember, mondá: „Hispán! Hallád-é, mit monda az asszony? Néked ajánlá a gyermeket, tied ez!” Felelé az hispán: „Vaj nem, mert nem jóakaratból ajánlja énnékem, hanem búsultából mûveli szegény.” Mikoron a faluba továbbmentenek volna, vala egy ház elõtt egy kis leánka. És az, látván a nemesembert, megijede tõle, és befutamék az udvarba az anyjához, hol az ünõt fej vala, és kiáltván mondá: „Anya, anya, ihol jõ a nemesember, a mi urunk!” Felelé az anyja: „Ördög vigye el a vérszopó kegyetlen árolót! Talám valami dögöt érzett valahol, és arra jõ a bírságra!” Hallván azt az hispán, mondá a nemesembernek: „Hallod-é, mit mond a szegény asszony?” Felelé a nemesember: „Hallom, de nem szüve szerént mondja, hanem csak pokocsából. Ki tudja, miért búsult meg ez agebné?” Felelé az hispán: „Bizony nem pokocsából mondja, hanem szüve szerént ajánla tégedet énnékem. Ez okaért enyim vagy, és elviszlek.” És megragadá az üstekét, és ki kezdé emelíteni a nyeregbõl. És mondá: „Mit csinálsz, áruló? Nem tudod-é, hogy nemesember vagyok? Nem tudod-é, min maradsz a dekrétom szerént, miérthogy nemesembert mersz fogni?” Felelé az hispán: „Nem gondolok a te dekrétomoddal és ítílímestereddel; más dekrétoma vagyon annak, aki elejbe én viszlek, kinek én poroszlója vagyok.” Mondá a nemesember: „Jaj, ha még csak egyszer láthatnám az szép veres karmazsin saruba kopogó nemes hölgyemet! Jaj, ha csak egyszer apolhatnám meg.” Felelé az hispán: „Ne bánkódjál! Utána vagyon társom: majd melléd hozza! Együtt ültek a feredébe, a kénköves tüzes tóba.” Mondá a nemesember: „Megelégödném feleségemmel egy feredõkáddal; minek való egy egész tó?” Felelé az hispán: „Minek a tó? Még az is kicsin immár! Mert ennyi sok urakat, nemeseket, kegyetleneket, hamisakat, vérszopókat, dúló-fosztókat hordottam társaim­mal belé, hogy majd nem fér több beléje. Bizony, kik még hátravannak a földen nemesek, minékünk nagy munkát szöreznek, mert a tót nagyobban kell ásnunk, hogy azok is bele­férjenek. Miérthogy a nagymester erõsen prédikáltatja nékik a szent evangéliomot, de mint látjuk, egyik fülén bemegyen, a másikon ki, és senki nem tér a mi utunk­ból penitenciára, noha jól tudják, hogy a hamis, kegyetlen nagyurakat és több nemeseket mind elhordottuk. Ez a jele, hogy mind a többit is a kénköves tüzes tóba kell hordanunk.” Mondá a nemesember: „Vaj bolondságom, mit mûveltél? Ám hallám, hogy mondják vala a prédikátorok, hogy pokol vagyon, és hogy az Isten megítíli a hamisságot és kegyetlenséget; de én nem hittem. Azt gondolám, hogy csak a szegény prédikátorok gondolták volna afféle beszédöket.” És mondá az hispánnak: „Hadd tekéntsek hátra; mert valaki jõ utánunk.” Mondá az hispán: „Bezzek jõnek; mert ez az út soha nem üres.” Mondá a nemesember: „Malomtaligát látok, és valami emberek vannak rajta; de undok, rettenetes lovat látok, aki vonssza; lám, fekete, tüzes szájú és szömû sárkány; bezzek rettenetes taligás ül rajta. Ám két férfiú is és egy asszonyi ember vagyon a taligába.” Mondá az hispán: „Ez a társom, kirõl emléközém ennek elõtte. Nem ismered-é ezeket a taligában?” Mondá a nemesember: „Ím, mind a kettõ nemesember, és mindenik szomszédom vala a világba: Bezzek sokáig pörlöttünk egymással.” És megszólítván õket, mondá: „Hojsz ide, hojsz! Lám egyszer vége lehetett a sok perpatvarnak.” Felelének azok: „Jaj, vége vagyon, szánja az Isten. Nem látod-é, ki ül itt köztünk?” Mondá: „Kicsoda? Nem ismerhetem, mert elrejtõzik elõttem. Ah, te vagy-é, ídes Kata asszony, én ídes hölgyem?” Mondá az hispán: „Nemcsak te hölgyed volt, hanem mindezek ketten élték ez világban. Azért ültötték õtet közikbe a taligában.” Mondá a nemesember: „Bezzek ördegi dolog ez!” Felelé az hispán: „Ugyan is nem angyali!” Mondá a nemesember: „Jaj, ki nagy temérdek, fekete, sûrõ, lángos füstét látok amott messze: Lám, az égig ér fel! Micsoda az?” Felelé az hispán: „Ott vagyon a kegyetlen nemeseknek föredéjek.” Mondá a nemesember: „Jaj, vesztünk, odavissz-é?” Mondá az hispán: „Bezzek oda, mert a nagy Mester kezdetben készítötte azt a feredõt minékünk és tünéktek hamisaknak és kegyetleneknek.” És mondá az hispán a taligásnak: „Elfáradott a karom, eluntam hordozni e kegyetlen latrot. Vedd fel a taligában.” És a taligában ültöté. És a taligás elrándula vélek. Mikoron még távoly volnának a rettenetes tüzes füsttõl, meg kezdék hallani a nagy kiáltást, ordítást, panaszolkodást, sírást, jajgatást mindazoknak, kiket feresztnek vala a kénköves tüzes tóban. És monda amaz hispános nemesember: „Uraim! Bizony nem truffa ez! Bizony errõl e rettenetes feredõrõl szólt az Isten fia, mikoron az evangéliomba azt mondotta: Vessétek ki a külsõ setétségbe; ott lészen sírás, jajgatás és fogoknak csikorgatása. Jaj minékünk, bolondoknak, hogy szót nem fogadtunk a jámbor prédikátoroknak! Ó, esztelen emberek! Jobb volna, ha soha nem születtettünk volna!” És mondá az Kató asszony: „Lám, oly álnakok és patvarosok valátok az világban; lám, mindjárást a sok perlõdésben excepciót találtok vala, és haladást a pörbe. Ezt e rettenetes ügyünket vegyétek apellációra, és addig, még kérdére megyen a dolog, talám valami módot találhattok a megszabadulásunknak.” És szóla a nemesember az hispánnak: „Nagyságos urunk, kegyelmes urunk, légy kegyelmes hozzánk! Találj módot hozzá, hogy vissza vihess: mindörökké te szolgáid leszünk. Minden jószágunkat és marhánkat néked adjuk. Bár ugyan örökké szánts rajtunk, csak ments meg e rettenetes föredõtõl!” Felelé az hispán: „Tarde fabulare! Oda vagyon ez: elköltötek arról! Ahol jó urunk!” Mondá a nemesember: „Ah, ah! Lám, emberi szöm rettenetesb állatot nem látott soha! Lám, nincsen ennyi légy a széles világban, mennyi rút és ondok szolgái vannak ennek. Kicsoda ez?” Felelé az hispán: „Ez a Sátán, kit Lucipernek nevezik. Ez a mi királyunk.” És elejbe méne az hispán, és térdet-fõt hajtván, mondá: „Felséges uram! Ihol vannak te szolgáid: ennél többet nem hozhatánk most, de majd többet hoznak a te felséged szolgái. A nagy Mester váltig prédikáltatja az evangéliomot nékik; de semmit nem gondolnak véle, hanem eljárnak az õ dolgokban, és erõsen készülnek ide a feredében.” Mondá Luciper a kegyetlen nemeseknek: „Bene veneritis, Domini! Jó szerencsével, jámbor hív szolgáim! Igen szennyesek vagytok, de kész a feredõ.” És mondá: „Bolondul cseleködtél, te hispán! Miért hoztad el az asszonembert? Szép kurva volt ez; még sok hasznot tött volna ez minékünk, és sokat csalt volna cifrázásával a feredõbe.” Felelé az hispán: „Felséges uram, megéri véle, mert sok latrai vannak még hátra. És ugyan sok társai vannak hátra az világban, szebbek és cifrásobbak ennél. Azok eleget ingerlenek felségödnek szolgálatjára. Sõt nemcsak a nemesek közett, hanem minden városokban: holott efféle cifrázással és felségödnek szolgálat­jába majd meggyõzik még a nemeseket is.” Felelé a Luciper: „Doborsa! Jól vagyon. No, vigyétek a latrokat a föredõbe; tü kedig kisiessetek ismeg az világba! Mert kétséges vagyok a nagy Mesternek fiához. Mert müvelhogy igen sieti a széles világban megprédikáltatni az õ evangéliomát, félek, hogy véget tészen az világi dologban, és eljõ ítílni az elevenek és holtakat. Siessetek ez okaért véle, mert mikor hámlik a hárs, akkor kell õtet hántani. Hordjatok ide bõven bennek, ugyan ama kevérökben is hozzatok!” Felelé az hispán: „Felséges uram! Annyéra hordottuk immár õket, hogy a kövérekben és nagyságosokban nemigen sok vagyon hátra. Hiszem, felséged jó néven vészi az egregiusokat is elegy csepkékkel.” Mondá Luciper: „Nem gondolok véle, csak hogy bõven hordjatok, és hogy a tó megtöljék!”

ÉRTELME

Ennek e fabulának sem szükség igen hosszú értelmet megjegyeznünk. Mert minden ember jól veheti eszébe, hogy inti e fabula az urakat, nemes népöket és kazdagokat, hogy kegyetlenek ne legyenek a szegényekhöz, és semmi törvéntelenséget ne mûveljenek rajtok. Mert a szegények megkeserödnek és megbúsulnak a nyomorúságokban és fohászkodnak az Úristenhöz. És az Úristen meghallgatja fohászkodásokat, és megbüntöti a kegyetleneket az õ törvéntelenségökért és nyomorgatásokért. Mert õ maga azt mondja a Mózes által: Meg ne bántsátok és ne szomo­rít­sátok az özvegyeket és árvákat! Mert ha megbántandjátok õket, ottan kiáltnak énhozzám, és én kegyelmes Isten vagyok, és hamar meghallgatom a szegényeknek kiáltását. Megverlek tüteket. A tü feleségtök özveggyé és gyermöktek árvákká lesznek. De mindez kevés volna, ha a dolog csak ebben megmaradna. De Szent Pál azt mondja, hogy egy kegyetlen ragadazónak sincsen az Istennek országában része.