|
Egy kesselõ
elragadá egy rókának a fiait, és felvivé õket az õ fészkébe, hogy fiainak enni
adná azokat. Utánafutamék a róka, és igen könyörge néki, müvelhogy visszaadná
néki a fiait. De a kesselõ nem gondola könyörgésével, hanem megutálá a rókát,
mondván: „Mit csácsogsz? Nem gondolok teveled, holott látom, hogy apró marha
vagy. Nem tartok tetõled semmit.” A róka bosszonkodni kezde, és elmenvén apró
aszú fát kezde gyûteni és a fa környül rakogatni titkony, amelyen a kesselõnek
fészke vala. Annak utána tüzet hoza, és a rakás fát a fa környül meggerjeszté.
És midõn a füst mind lángostól fel kezdene menni a fának ágai közübe, és a fa
tûznek sebessége miatt csattogni kezdene, megijede a kesselõ mind fiastól, és
könyörgeni kezde a rókának, mondván: „Kérlek tégedet, ídes barátom, vond el a
tüzet, ne gerjesszed: ím aláhordom fiaidat éppen, soha nem bántlak többszer.”
ÉRTELME
E fabula
arra inti az urakat és a kazdagokat, hogy kevélyek ne legyenek, és a
szegényeket és együgyûeket meg ne utálják. Mert egyik a másikkal jó. Mert ha az
úr, nemes, gazdag: ember; nem kevetközik belõle, hogy az együgyû szegény ökör
avagy disznó legyen. Bezzeg nem; hanem õ is ember, kinek Istene és teremtõje
vagyon, ki az emberekre gondot visel. És miérthogy igaz, gyakorta az õ szent
bölcsessége által úgy rendeli a dolgot, hogy a nagy urak, dúsok etc. oly
nyomorúságban esnek, hogy még a szegény embernek segítsége nélkül szûkelködnek.
És gyakorta igen együgyû ember által nagy nyomorúságba és veszedelembe esnek.
Azért mondják ezt közbeszéddel: Et formica suam habet iram. Kicsin a hangya: de
meg tud azért búsulni.
|