HUSZONKETTEDIK FABULA

Az agg lóról és agg agárról

Midõn egy agg agarat igen megvertek volna a konyhába, kiballaga az árok hátára, hogy elnyújtóznék a verõfénybe, és olonnék az éhségért. Talála egy igen agg lovat a bojtorják közett, hogy ott szunnyadoznék. Megszólítván azt mondá: „Mit jársz itt? Bezzeg hitván vagy. Nyilván neked is nyavalyásul vagyon dolgod.” Mondá a ló: „Gyermekségemtõl fogva sok esztendeig szolgáltam egy urat. Míglen ifjú valék, hátamon viseltem nagy messze utakon: szünetlen engemet jargalt mind józan, mind részeg korába. Egynyíhánszor a hadba veszett volna, ha én ki nem hoztam volna. Annak utána, hogy megnehezedém, a szekérbe befogata. Ott is egyníhány esztendeig erõs munkát töttem néki. És jóltartott, bõ zabot, szénát adott mindenkor. Mostan kedig, hogy megvénhödtem, és a munkára való erõm elfogyott, kivonta a féket fejembõl, és levonta a hitván patkót lábaimról, farkamat is lemetélte, és idekergötett a boj­tor­jába, hogy immár éhhel meghaljak, és az ebek s a varjak megegyenek. Jaj, szegény fejem!” Felelé az agár: „Szeretõ barátom, nem vagy egyedül e nyavalyaságba. Szinte ezen­képpen vagyon énnékem is dolgom. Mert addig, még erõbe valék, és hamar futhatok vala, és mind nyulat, mind õzet és szarvast foghatok vala, erõsen szeret vala az uram. Tánéráról adott ennem, még ágyán is hagyott hálnom. Ha valamit vétöttem, csak egy vesszõcskével sújtotta egyszer a hátamat. De mostan, ha beoroszkodom a házba, ottan kiáltani kezd: »Coki, coki, üsd, üsd az agg latrot!« A házi nép kedig mindenütt taszít, hagyigál, és nem vesszével, hanem pálcával dereckel. Most is keményen bánának velem a konyhába, annyéra, hogy csak alég ballaghaték ide ki.” Mondá a ló: „Bezzeg nyavalyásul vagyon dolgunk. Megyünk?” Mondá az agár: „Szenvedjük békösséggel. Lám, mondják az emberek, hogy Isten legyen: Ha vagyon, tehát nyilván teszen róla. Nagy szömérem ez az embereknek, hogy olyan nagy hálaadatlanság találtatik õbennek.”

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy a világ nem tud egyébbel, hanem csak bosszúval és hálaadat­lansággal minden jótétet megfizetni. Melyet láthatni minden embereknek rendinél. Addig, még szolgálhatsz valamennyére, becsületben és kedves lesz; de ha nem szolgálhatsz, és az emberek hasznodat nem vehetik, ottan úgy jársz, mint az agg ló és a szegény agár. Igazat mondottanak a régi jámborok: Jótétel helyébe mást ne várj. Ekképpen járnak mindnyájan, kik tisztekben szolgálnak, kiváltképpen a szegény prédikátorok. Míglen ezek szolgálhatnak, mégis adnak valamit nékik. De ha nem szolgálhatnak, ottan a parlagra küldik õket, és semmi munkájokról nincsen emléközet. Olyanok a tisztbeliek, mint az út mellett való hársfa. Mikor esõ leszen, mind alája futnak az emberek, és ott oltalmazzák magokat az esõtõl. Ha elmúlik az esõ, tehát minden leszakaszt annak az ágaiban, ki süvegre teszi, ki (tisztességgel mondván) az alfelét megtörli véle. Ez e világnak jutalma és füzetese. Ezt várjad hív szolgálatodért, egyebet nem. A prédikátorok olyanok, mint a györtyák. Azok égnek és világosságot adnak mindennek és mindennek használnak; de azonközbe megemésztötnek õ magok etc.