|
Egy szegény
ember házánál lakik vala egy kégyó. Ez az asztal alá menvén, felszedegélé a
morzsalékokat, és azokkal táplálja vala magát. Hogy a szegény ember ezt
megengedé, és nem bántja vala a kégyót, igen jó szerencséje lõn, és meg kezde
kazdagulni. Jó idõ múlva, mikoron az ember megkazdagult volna, elhivé magát, és
meg kezdé utálni a kégyót. Sõt megszidogatá a kégyót, és hozzá vága egy
szekercével, és levágá a kégyó farkának a végét. Nem sok idõ múlva sok károkat
kezde vallani, és minden
jó szerencséje megfordula, annyéra, hogy az elõbeli szegénségbe juta. Ottan
eszébe vévé, hogy a kégyótól volt volna az õ elõmente és jó szerencséje,
müvelhogy jól tött volna a kégyóval. Mostan kedig az õ szegénsége abból volna,
mivelhogy elvágta volna a kégyónak a farkát. Ez okaért bánkódni kezde, és a
kégyóhoz menvén igen esedezék néki, és bocsánatot kére tõle. Felele a kégyó:
„Hálaadatlan vagy, miérthogy az én jótétemet így megfüzetted. Megbocsáthatom
vétködet, ha a farkamra nem néznék. De ha arra nézek, ottan eszembe jut, és
soha el nem felejthetem.”
ÉRTELME
E fabula
ezt mutatja, münemû haszon jöjjen belõle, midõn az ember házánál csendes és
békességes, és tûrni tud, és sokakkal jól teszen és alamizsnálkodik. Mert olyan
embert megáldja az Isten, és elõmentet ád néki. De ha el kezdi magát hinni, és
mind Istent, mind embereket meg kezdi utálni, és dacoskodni kezd, és mint a
szüldisznó a sertõjét felhánni, és minden
emberrel egybeveszni etc.: ottan Szent Péter mondása szerént Deus superbis
resistit, az Isten arcul pöki, és az áldomás helyébe megátkozza. Mihelt az
Isten elfordul tõle, ottan az ördeg rajta, a reszeli annak utána, annyéra, hogy
mind testében s mind lelkében (ha eszébe nem vészi magát) elveszti. Tovább ezt
is megmutatja e fabula, mely igen gonosz legyen az emberi természet, hogy a jó
szerencsében ottan kevély leszen, és elhiszi magát. Maga annál jámbornak
kellene az embernek lenni, ha az Isten több jókkal szereti õtet. De az ember
vissza jár. Vajki jámbor ama varga, oly igen alázatos, igen csendes minden dolgába. Vajon
miért? Azért, hogy nincsen erszényébe. Adj csak száz forintot néki: annak utána
egy hónap múlva pattants meg egy kevesig az orrát: ottan meglátod, mely igen
alázatos leszen. Eszedbe vedd magadat! Mert nyilván ismeg orrodhoz méri a
subafát. Olyan a mi természetünk. Szükség ez okaért a szinetlen való könyörgés,
hogy az Isten az õ szent lelkének általa megenyhítse természetünket, és õ
legyen vezérünk. Ámen.
Annak
felötte is arra int e fabula, hogy békösségesek legyünk, és senkit meg ne
bántsunk. Mert noha követéssel le szokták kötni a megbántottat, de nehezen
felejtheti el az Ádám fia. Ha annak utána okot hozzá kaphat, nyilván
megbosszulja; és egy gonoszból sok gonosz neveködik.
|