Egy oroszlán láta egy lovat a fûbe járni. És ottan
gondolkodni kezde, mint mehetne hozzá okossággal, hogy megfoghatná és
megehetnéje. Odaballaga ez okaért szép lassan, nagy vesztegséggel, és
orvosdoktornak mutatá magát lenni nagy nyájassággal. A ló eszébe vévé az
oroszlánnak álnokságát és gonosz akaratját, de nem mutata semmi idegenséget
hozzája, hanem gondolkodni kezde róla, miképpen a ravaszságnak eleit vehetné,
és az oroszlánnak gonosz szándékjától megmeneködhetnék. Meghorgasztá ez okaért
a jobb utolsó lábát az indulásban, és úgy tetteté, mintha igen nehezen hághatna
reája. Mondá az oroszlán: „Mi lelt, jó fráter ló?” Monda az: „Egy tevis ment a
lábomba, és igen nagy gyötrelembe vagyok miatta. Bizony örülek néki, hogy ide
találkoztál jõni, miérthogy orvosdoktor vagy. Kérlek ez okaért, láss hozzá, és
ments meg e nagy fájdalomtól.” És midõn a ló felemelte volna a lábát, odajárula
az oroszlán, hogy hozzálátna, és megnézögetné a sérelmét. Ottan a ló hertelen
hátrarúga, és üté az oroszlánt homlokba, hogy holt elevenen hátraesék a földre.
És nagy hamarsággal elsiete a ló onnég. Mikoron kedig idõ múlva felébredett
volna, látá, tehát nincs a ló, és tapogatván a fejét, megérzé, hogy véres és
sebes. És monda: „Ó, bolond! Bizony igaz hasznaját vöttem az én bolondságomnak!
Orvossá töttem magamat, holott semmit nem tudok hozzá. Maga semmi nemzetem nem
tudott semmit, efféle tudományhoz. Vén bolond oroszlány! Úgy tetszik, megadták
koszoródat!”
ÉRTELME
E fabula tanít minden embert, hogy jámbor legyen, és együgyû
szeretetbõl szolgálja felebarátját minden álnakság nélkül. Mert az Isten
haszonra teremtötte az embert. Így szól az Szentírás: És az Isten megláta
mindeneket, kiket teremtett vala, és igen jók valának; azaz haszonra és
szolgálatra és nem ártalmára valának teremtve. Ezt kedig még a pogán bölcsek is
megértötték. Mert ezt mondják: Homo homini Deus: Hogy az ember más embernek
javára legyen, követvén az isteni természetet. És valaki e természetbõl kihág, és
felebarátjának ártalmára siet avagy veszedelmére: annak az igaz és jóakaró
Isten ellene áll. És az õ szent bölcsessége által úgy rendeli a dolgot, hogy
ahol az álnak és gonoszakaró felebarátjának ártani akar, szinte ott önnenmagát
elveszti. Mert a próféta mondja: Apprehendit astutos in astutia sua. Végezhetsz
valamit felebarátodnak veszedelmére; de az Isten elfordítja végezésedet tönnen
veszedelmedre. Így szóltak a régi magyarok is: Aki a más ember lovának vermet
ás: az önnen lovának nyaka szakad belé.
Továbbá erre is int a fabula, hogy minden ember az õ
hivataljába megmaradjon, és abban híven és isteni félelembe eljárván, megvárja
bizonyos reménséggel az Istennek áldomását. És azon Isten, ki arra hítta õtet,
rendelte és hítta, nyilván eltáplálja és eléltöti. Ne kezdjen ez okaért senki
testi kévánságból új dolgot, olyant, melyet az Isten nem parancsolt, és el nem
rendelt, és melyet az ember nem ért meg, sem tanolta. Mert nyilván végre
megsiratja nagy lelki fájdalommal az õ vakmerõ bátorságának indulatját. Példákat
hozhatnánk elõ. De megtekintsed csak e mostani világot, mely mindenütt rakva
vélek.
|