HARMINCHETEDIK FABULA

A farkasról és rókáról

A farkas lakik vala egy hegyoldalba, egy barlangba, hova nagy sok kóstot gyûte, szándékba lévén, hogy nyugonni és jól akarna lakni. Eszébe vévé azt a róka, és utána kezde ballagni, hogyha valamiképpen megcsalhatná, hogy része lehetne a jó báránhúsba és az egyéb kóstjába. Mikoron a barlang elejbe ment volna, szépen köszene a farkasnak, és mondá: „Szeretõ farkas uram! Sok idõ, hogy nem voltunk szömbe egymással. Éjjel sem jöttél a keresködésre a mezõre, ugyan igen bánkódtam rajta. Félek vala, hogy megbetegültél legyen.” Eszébe vévé a farkas a ravaszságot, és monda a rókának: „Jól értem ravaszságodat. Megérzötted a jó bárányhúsnak az illatját: a hozott tégedet ide, nem az énhozzám való szereteted. De tova tarts, itt ne hógya­gazz, mert ebbe nem észel.” Látá a róka, hogy porba esett reménsége, és elméne. Látá kedig a hegyoldalba, hogy egy pásztor ott legeltötné nagy sok juhát. És hozzája menvén, mondá: „Jó pásztor uram, ha megajándékoznál, ugyan jó hírt mondánék tenéked.” Mondá a pásztor: „Megajándékozlak, csak mondd meg.” Mondá a róka: „Sokszor megláttam, mely nagy ként teszen rajtad a farkas, mely igen bolygatja és szaggatja a juhokat, és nincsen nyugodalmod tõle. De jere, megmutatom, hol fekszik egy barlangba. Megverheted, mert igen jóllakott most, és miért megtöltötte a begyüt, nem futhat.” És odavivé a pásztort, és megmutatá a barlangba a farkast néki. A pásztor megragadá az õ képét, és általüté a farkast. És midõn kivonta volna, levoná a bõrt róla, és elméne véle. Ekképpen marada a kóst és a sok bárányhús a rókának, és jóllakék véle. Azonközbe oda jutának a juhásznak nagy komondori, keresvén gazdájokat, és midõn látták volna a sok kóstat, ottan csapni kezdék. Mondá a róka: „Hagyjatok békét néki, mert enyim a kóst.” Mondának a komondorok: „E, te bakszar! Ne zúgolódjál! Talám igen viszket a hátad?” És midõn meg nem szûnék, megragadá azt az egyik komondor, és a földhöz üté, és a többi rajta, erõsen kezdék a bõrét szaggatni, és annyéra mardassák, hogy csak alég mász­kálhatna el. És mászkálván mondá: „Bizony, igaz az Isten! Ugyanazon mértékkel mére­tett énnékem, amellyel én annak elõtte mértem másnak.”

ÉRTELME

Az elõbeli fabulának az értelme e fabulára is illik. Mert aki mást sérteni igyeközik, másnak kárt tenni, mást dúlni vagy kóborlani, és vermet ásván alája, el akarja veszteni, bár ne higgye, hogy õ is szûzen maradjon. Mert reája érközik az Istennek igaz ítíleti, és ugyanottan megtalálja a jámbor héss a kárt és veszedelmet, ahol megkeresi a hasznot és a nagy e világon való gazdag­sá­­got és dücsõséget. Minden ember ez okaért az õ hivataljában vesztegségbe legyen, és minden álnokságát és hamisságát eltávoztatván, igazán cseleködjék, és Istentõl várjon mindent. Az emberi társoságban senkit ne bántson, kárt se tegyen senkinek se tanáccsal, se árultatással, se fondorlással, se lopással, se kóborlással, se csalárdkodjék valaminémû szín alatt. Mert az igaz hit és lelki bizodalom mellett szükség a jó lelkiismeret. Ez ha nálad nem lészen, meg nem maradhatsz az Istennek ítíletiben. Mert, mint Szent János mondja, így vagyon ez a szabadság minálunk, hogy valamit kérünk az Úrtól, megadja minékünk, ha a minnen szüvünk meg nem kárhoztat minket. Mert midõn a minnen lelkiismeretünk megvádol minket: veszett dolog akkor. Semmi nem következik utána, hanem csak confusio, pirongság és nem apró szégyen. Azért dorgálják meg a próféták a kegyetleneket: Vitézködni akartok? Meglészen benne: Furtum et rapina in domibus vestris. Orvoknak és kóborlóknak vagytok társai. Ugyan sív házatokban a lopott és a kóborlott marha. Nyilván bosszúállásra indítja ez a kiáltás a felségest. Végy a mindennapi, szömed elõtt való példákból tanóságot. De nem látja senki, senki sem vészi azokat eszébe. Vadit quomodo vadit.