HARMINCNYOLCADIK FABULA

A szarvasról és vadászról

Egy igen szép szarvas talála egy igen szép forrásra. És midõn kévánságoson ijutt volna belõle, és a vízbe tekéntvén, szép szarvait meglátta volna, igen kezdé azokat dicsírni, és magát azokért elhinni. De midõn lábait megtekéntötte volna, megutálá és megszidá azokat. „Vaj (úgy monda) vékony és kesken rossz marha! Mire valók vagytok? Olyan kellemes vadnak olyan lábai legyenek-é?” Mikoron kedig a forrásba nézvén effélieket mondana, hallá a vadászónak kürtelését és az agaraknak sápolkodását. És megijedvén igen kezde futni. És noha utána volnának az agarok, de meg nem foghatták õtet a sük mezõn; miért gyorsan elviszik vala az õ vékony lábai. Midõn ez okaért az erdõre érközett volna, sûrõ vala az erdõ, és megakada szép szarvaival. És midõn ott veszõdnék szarvaival, elérközének az agarok, és megfogák a szarvast. Mikoron immáran a földre ejtötték volna, és horcolni kezdenék bõrét, ottan mondá a szarvas: „Jaj, mely igen bolondul töttem ítíletöt! Amit az Isten javaimra és mentségömre teremtett és szörzett volt, azt megaláztam és megvetöttem: ami kedig romlásomra és veszedelmemre volt, azt dicsírtem és felmagasztaltam. Jaj, ki visszafordult dolog ez!”

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy ki-ki mind tartson az Istentõl, és böcsülje az õ szentséges tanácsát, melybõl mind az embert és minden õ tagjait teremtötte. Õ tudja az õ alkotványának mivoltát. Semmit nem teremtött ok nélkül. Tudta õ és tudja, mire való az ember minden õ tagjaival. Bolondság a mi dolgunk, és igen tévelygünk a mi ítíletünkben. Sok dolgokat igen kedvelünk, és igen nagyra becsülünk, és igen kevélködünk miatta. De az Istennek csoda az ítíleti, mert úgy forgatja a dolgot, hogy azt, amibe gyönyörkedünk, és melyet igen drágának tartjuk, azt fordítja kárunkra. És azt tészi, hogy azt kell becsülenünk és igen hasznosnak ítílnünk, ami szömünk elõtt igen elvetett volt. Ez okaért a keresztyén ne mestergösse az Istennek szörzését, hanem, mint az Isten elrendelte, úgy járjon el az õ hivataljába.