NEGYVENHARMADIK FABULA

A majomról és rókáról

A majom az úton menvén elöltalála egy rókát. Mondá az a majomnak: „Bezzek hitván termetû vagy, és undokul vagyon az alfeled. Nám, minden benézhet, mind egy boldba, miérthogy farkad nincsen. Annak felötte igen hitván ködmened vagyon.” Felelé a majom: „Így vagyon. Elég nyavalyákban vagyok. Minden meggugol és csúfol mezítelenségem miatt. De nem tehetek róla. A természetet meg nem másolhatom.” Mondá a róka: „Mit ítélsz tehát én­felõlem?” Mondá a majom: „Szép állat vagy, és szép subád vagyon. Annak felötte nagy hosszú farkad vagyon. Kérlek, jó atyámfia, adj a felét a farkadnak énnékem, hadd fedjem be az alfelemet, hogy megmeneködjem ennyi sok mevetéstõl és csúfolástól.” Mondá a ravasz: „Vaj nem! Mert azt akarnám, hogy még ennél hosszabb volna a farkam. Okos és bölcs lelkes állat vagyok én, engemet illet ez a szép ékösség. Bolond vagy te, ez okaért ellehetsz a nélkül.” Azonközbe hallanak valami kürtszót. És mondá a majom: „Micsoda szó ez, talám táncra sípolnak?” Mondá a róka: „Tetszik, hogy bolond vagy, miérthogy nem érted. Én jól értem. A vadász vagyon útba; nyilván a szép subámat kévánta és azt keresi, de elmegyek elõtte.” Azonközbe hertelen megkörnyéközék õket az agarok. És a majom hamar felfuta egy magas fára. De a róka hógyagozni és csavaragni kezde az ebek közett, és megfogák õtet, és meg kezdék tépni subáját. És kiáltani kezde a majom: „No, róka mester! Vedd elõ mesterségödet és bölcsessége­det! Meneködjél meg immár ezektõl! Bolondnak alítasz vala engemet, de látszik immár, kicsoda volt az. Irigységedbõl és kevélységedbõl nem tõl részt a farkadból. Hol immár mind farkad, mind szép subád? Mit használ immár tenéked mind kevélséged, okosságod és a te nagy ravaszságod?”

ÉRTELME

E fabula egybetartja a szegény együgyû embereket a kazdagokkal. A szegény mindéltig csak az õ szegénségét nézi, és azt fájlalja, hogy a kazdagoktól ez világban megutáltatik. De nem vészi emellett eszébe, mely igen nagy sok jóval megszerette õtet az Isten. Ezért mondja ama bölcs: „Vaj, ki bódogok volnának a paraszt és szántó emberek, ha az õ javait meg tudnák megis­merni! Emellett, midõn a kazdagot látja, nagy bódognak ítíli; de nem veszi eszébe, mely sok és szám­talan nyavalyákban forogjon a kazdag. A szegény senkitõl nem tart, és bátorságban nyugszik. De a kazdag nyughatatlan, mert a sok gondok és szorgalmatosságok, ezek mellett a sok félelmek és rettegések ugyan megfõzik és megemésztik az õ szüvét. Ha éjjel a jó dunhán hál, nem alhatik, hanem csak süreg-forog rajta: szinetlen szól és pörel a párnával. Ennek okaért a bölcs e fabulával arra tanítja a szegényt, hogy megelégedjék avval, amit az Isten és a természet adott néki. Isten így akarta az õ rendbeli életét. Megelégödjék ez okaért véle. Annak utána tanítja a kazdagot, hogy szépsége és kazdagsága miatt kevély ne legyen, és felfuvalko­dásból a szegént meg ne utálja. Mert Isten vagyon, ki igaz ítílõ bíró, õ látja és megismeri mind a kettõt. A szegény alázatost és együgyût kedveli, de a kevélt gyûlöli és ellene áll annak, mint Szent Péter mondja. Mikoron kedig õ ítíl: akkoron megfogattatik a bölcs az õ bölcsességébe, és az okos megakad az õ álnakságával, mert õellene nincsen sem bölcsesség, sem okosság, sem valami fogás, mint a bölcs Salomon mondja.