ÖTVENEDIK FABULA

A majmokról és két emberrõl,
egyik igazmondóról, másik hízelködérõl

Két ember útra indula, az egyik igazmondó vala, a másik hízelkedõ beszédû. És addig járának és búdosának, hogy végre Majomországba jövének. Akkoron kedig gyûlések vala a majmok­nak, és a majmoknak királya egy aranyas magas székben üle, és a sok majom mind udvart állának környüle. Parancsolá ez okaért a király, hogy megfognák a majomok a két embert, és elejbe hoznák. És midõn elejbe hozták volna õket, megkérdé a király õket: „Kicsoda vagyok én?” Felelé néki az egyik, a hízelkedõ beszédû: „Te vagy a császár.” Mondá tovább a király: „Kicsodák tehát ezek, kik környülem udvart állnak?” Felelé a hízelkedõ: „Ezek a nagyságos urak, bölcs tanácsid, erõs és hatalmas vitézid, kancelláriusid, komornyikid, hopmesterid és mindenféle nemes tisztbeli udvarnépeid, és ki gyõzné ezeknek nemes voltát és dücsõséges állapatját megmondani.” Hallván azt a király, igen kedvelé feleletét, és igen tetszik vala néki a dicsíret. És meghagyá, hogy drága ajándékokkal megajándékoznák a dicsíretért, és elbocsáta­nák békével. Látván ezt az igazmondó, õ magába gondolkodni kezde, és mondá: „Íme, e hazug és hízelkedõ lator mely igen jól jára hazugságával és hízelködésével: ím, mint ajándékozák õtet. Ha engemet kérdnek, és nem hazudozok és nem hízelködek senkinek, hanem megmondom az igazsá­got, hiszem, inkább megajándékozzák az igazságot, hogynem a hazugságot.” Azonközbe elhívatá õtet a majomkirály, és megkérdé õtet: „Kicsoda vagyok én? És kicsoda ezek, kik kör­nyü­lem udvart állnak énnékem?” Felelé az igazmondó: „Majom vagy te mindazokkal egyetembe, kik környüled vannak.” A király megháborodék, haragjába megparancsolá a majmoknak, hogy mindnyájan reá rohannának. És mindnyájan reája rohannának, és fogakkal és körmökkel megszaggaták, és szegént az igazmondásért megölék.

ÉRTELME

E fabulával a bölcs meg akarta jelenteni az embereknek visszafordultságokat, kiváltképpen a fejedelmekét és nagyurakét; müvelhogy azok az õ udvarokban inkább kedvelik a hazugságot és hízelkedõ beszédeket, hogynem mint az igazságot, és hogy inkább megbecsülik a sima szájasokat, hogynem mint a bölcseket és értelmeseket. Ez a visszafordultság kedig, noha birodalmat vött volt valamennyére azelõtt való és régi idõkben, de inkább mostan ugyan országul és hatalmason uralkodik mindenütt. A királyé a föld és az ország. Mert az volna az Isten képe és helytartója. De lám, mennyére jött a dolog, hogy immár a király viseli a nevet, de egyebek bírják a földet és az országot. Honnég vagyon az? Úgy vagyon, hogy a régi királyok a hív szolgákat és vitézeket megajándékozták jószággal; de meghidd, hogy kosszogásra, verítékre és vérre adták a jószágot: mostan kedig a fejedelmek mellé veti magát minden varga folt, és ott zsugorog, hazudoz, keneget, törlõdik, hímez-hámoz, hízelködik, pihéket szed, fandorli etc.; és midõn a fejedelemnek erkölcsét veheti, akit a fejedelem kedvel, azt igen dicsíri, magasztalja; akit kedig nem kedvel a fejedelem, azt ócsárlja, szidja, és ékes szidalombeszé­dökkel illeti. Ha látod, tehát a fejedelmek ezeket szeretik, és ezeket jószágokkal meg­ajándékozzák. És akik nekik az igazat megmondják, azokat gyûlölik, és nem nézhetnek jó szömmel reájok. Ez nagy visszafordultság! Errõl panaszolkodtanak mindenkoron a jámborok, még a szentek is. És ebbõl költ ama régi közmondás: Obsequium amicos, veritas odium parit. Üss csak kezére, ottan barátod leszen, de ha megmondod az igazat: ottan beterik a fejed. Majd minden rendbeli emberek közett uralkodik ez a gonoszság. Jaj e világnak!