ÖTVENNYOLCADIK FABULA

A hangyáról és szekcsõrõl

Egy hangya külemb-külembféle magokat gyûte és horda be egy odúba. Télbe, midõn valamennyére szép idõ lött volna, kihorda a nedves magokból a szélre, hogy megszárasztanája õket. Talála odajönni egy szekcsõ. Az, látván a magokat, könyörgeni kezde a hangyának, hogy részt tönne neki benne. Felelé a hangya: „Nincs-é tenéked?” Felelé a szekcsõ: „Nincsen.” Mondá a hangya: „Mint vagyon ez? Mit mûveltél nyárba, hogy nem gyûtöttél?” Mondá a szekcsõ: „Akkoron alá-fel szektem, és a melegbe gyönyörködtem és éneklettem.” Mondá a hangya: „Ha nyárba hivolkodtál és vigadtál, eredj el mostan is, szekjél és mondj vigasságos éneket. Bizony, ebbe nem észel.” És betakarítá a magokat az odúba.

ÉRTELME

E fabula erre inti a hivolkodó resteket, hogy ne hivolkodjanak, hanem hivataljokban eljárván munkálkodjanak, nemcsak az önnen szükségökért, hogy magoknak legyen mit enniek, inniok és müvel magokat megruházzanak. Hanem hogy az õ alatta valóit is eltáplálhassák, és az Istennek tiszteletire segétségül lehessenek adományokkal, és a szegényeket is megsegíthessék alamizsnájokkal. Mert, mint Salomon mondja, a rest kéz szegénséget nemz. A szégénségbõl kuldulás támad, mely igen nagy szidalom és ugyan bûn. Azért mondja Salomon: Te rest, menj el a hangyához, és tanolj bölcsességet tõle etc. De mostan minden ember elkörüli a dolgot. És onnég vagyon ennyi kuldus és seggen ülõ tolvaj.