HATVANKILENCEDIK FABULA

Egy farkasról és egy szamárról

Egy farkas igen éhezik vala. És midõn elindult volna, hogy ennivalót keresne, az úton elöltalála egy szamárt, és azt megszólítván, mondá: „Jó fráter szamár, tudod-é, mint vagyon a dolog? Igen éh vagyok: én ugyan megészlek. És nagy irgalmasságot teszek véled. Mert lá, mely igen kell munkálkodnod szinetlen. És ekképpen minden nyomorúságodnak vége lészen.” Felelé a szamár: „Jó farkas uram! Köszenem jóakaratodat, és hogy valami gondot viseltél nyomorúsá­gomról, és megkeserültél. Bizony, így vagyon, amint megmondottad! Nincsen vége az én munkámnak, terhõhordozásomnak, és minekutána mindent nagy hívséggel megmûveltem, ottan nagy pálcákkal füzetnek énnékem. Ez okaért ugyan megkeszenem, ha véget tész e sok nyomorú­ságnak és megeszel. De egyre kérlek, ne egyél itt meg az útban. Mert nagy szidalomra lenne az énnékem. Mert tudod, hogy sok ember jár ezen az úton. Az uram is megszidalmazna érötte, mondván: Ím az undok szamár semmit nem viaskodott a farkassal: ugyan szabad akaratból hatta magát megenni a farkassal. Jere ez okaért amoda a beregbe.” Mikoron a beregbe mentenek volna, mondá a szamár: „Ím egy gúzst tekerek, és kösd azt erõsen a nyakamra, és a másik végét tenéked köttem a nyakodra. Annak utána menj elöl te, mert te vagy uram, és én tied vagyok. És úgy menjünk fel a hegyre. Felmenet meglátnak az emberek, és igen kezdnek dicsírni, mondván: Bezzeg vitéz a farkas! Mely igen nagy rabot fogott! Mint viszi pórázon utána! És ekképpen nagy tisztességed lészen ebbõl, és minden ember kezd dicsírni vitézségödet. Ott fenn a hegyen annak utána megehetel nagy nyugodalommal.” Tetszék a farkasnak a szamárnak tanácsa. És gúzst tekervén, egymás nyakára köték azt nagy erõsen. És a farkas elöl kezde járni nagy kevélyen, és a szamár utána. Mikoron a beregbõl kijutottanak volna, mondá a farkas: „Bezzeg rút helyre jutánk: ím mely nagy árok vagyon itt. Ingyen sem tudom, hová kell itt menni.” Mondá a szamár: „Én elöl megyek egy falkáig, és megmutatom az utat, mert jól tudom, hol kell általmenni.” Felelé a farkas: „Bátor! Menj elöl!” A szamár elöl méne, méglen nemigen messze volna a falutól, melybe az õ ura lakik vala. Mondá a farkas: „Nem jól járunk! Bizony elvötöttük az utat!” Felelé a szamár: „Vaj el nem vétöttük, jó farkas uram, mert igen jól tudom. Ezennel oda jutunk, ahol kell általmennünk.” Midõn annak utána tovább mentenek volna, és kezel volnának immáron a faluhoz, eszébe vévé a farkas a szamárnak ravaszságát, és hátra kezde mászkálni. De a szamár nékihuzalkodék, és erõvel voná a farkast az õ ura háza elejbe, és igen kezde ordítani. Hallván azt az ura, kifutamék minden szolgáival, tehát ott vagyon a farkas a gúzsba, és igen hátrarándítja magát, de nem bírhat a szamárral. Az ura mind szolgástól rajta pálcákkal, és igen megverék a farkast. Odafutamodék kedig az egyik szolga egy szekercével, hogy bevágná avval az agyát. De nem találá a fejét, hanem a gúzst a nyakában, és ekképpen elszalada a farkas igen nehezen. És a falu kõvül felméne a hegyre, és benézvén nagy bánattal a faluba, mondá: „Ó, bolond lator! Ó, kába lator! Hová ördögbe tötted volt eszedet? Ó, undok lator! Örökké való szégyen, hogy egy szamár ekképpen megcsaljon! Vé, ageb! Ihol immár a nagy tisztesség, melyet megnyertél. Bezzek jeles vitéz vagy, úgy kell bolond latornak.” Azonközbe szomjúságnak miatta igen kezde a szamár ordítani az ólba. Midõn a farkas meghallotta volna a szamárnak ordítását, mondá: „Vaj, lator csalárd! Hejában ordítasz! Oly szépen nem sípolhatsz, hogy ismeg gúzsba keríthetnél. Maradj ott bátor!” És az erdõ felé nagy bánattal kezde pironkodni.

ÉRTELME

E fabula azt jelenti, hogy az Istennek ítílete igaz. Mert az õ kegyelmességébõl gondot visel a szegény együgyûekre és ártatlanokra, és értelmet, bölcsességet ád nékik, és õ viseli az õ tanácsokat, hogy úgy cseleködjenek, hogy a gonosz kegyetlen latroktól megmaradhassanak. Mert ha ez nem volna, soha nem maradhatnának szegény nyavalyások tõlek. Ekképpen keresé a lator farkas a szegény ártatlan szamárnak veszedelmét: De szépen vévé hasznáját. Úgy kell latornak! Innég mondották a régi jámborok: Valaki a más ember lovának vermet ás: belészakad önnen lovának a nyaka. Úgy vagyon! Mert az Istennek ítíleti igaz. Nyilván el nem mehetsz véle. Ha egy kis ideig elõbb-elõbb mégy latorságoddal: messze nem viszed. Mert annál nagyobb lészen annak utána rajtad mind a szégyen s mind a veszedelem. Nem messze láthatsz errõl. Ez okaért légy jámbor!