HETVENEGYEDIK FABULA

Egy farkasról

Vala egy farkas. Ez mikor reggel felkölt volna, és huzakodnék az álom után, nagyot szalaszta egyet, hazugnak valót. Ottan nagy örömmel mondá: „Bizon jót jövendöl a hasam! Immár jól tudom, hogy ma jóllakhatom. Nem félek semmit.” Mikoron ez okaért útra indult volna, talála az úton egy bevarrott hájat, melyet egy szekeres elejtett vala. És forgatni kezdé azt az úton, és mondá: „Bezzeg jó volnál megenni; de meg nem észlek, mert minap is igen elveszett vala és igen megyen vala a hasam efféle miatt.” És midõn továbbment volna, talála az úton egy szalonnát. Látván azt, mondá: „Ugyan jól tudom, hogy ma jól kell laknom, mert a hasam megjövendölette. De e szalonnába sem észem, mert igen sós: igen megszomjúhoznám utána.” És elhagyá a szalonnát. És mikoron továbbment volna, talála egy kabalát egy csitkóval, és mondá: „Lám, mondám, hogy jóllakhatom ma, mert a hasam megjövendölette énnékem.” És megszólítván a kabalát: „Húgom, jó helyen találtalak. Ma ugyan jóllakom véled, mert megészlek.” Felelé a kabala: „Bátor, jó farkas uram, de énvélem nemigen jóllakhatol, mert én igen esztevér vagyok. De ím, a fiam elég kevér, azt adom oda. Minekelõtte kedig megennéd, tedd ezt az irgalmasságot vélem az Istenért, ím, tegnap egy utolsó lábommal egy tevisbe hágtam, kérlek, vond ki a teviset a lábomból, és másszor ismeg hasznámot veheted.” Mondá a farkas: „Tarts fel tehát a lábodat.” És midõn odakörült volna, hogy a teviset kivonnája, úgy rúgá a kabala a farkast homlokba, hogy ottan hátraesék és elájula. A kabala kedig elfuta a csitkóval egyetembe. Jó idõ múlva, mikoron a farkas felébredett volna, látá, tehát sem a kabala, sem a csitkó. És mondá: „Úgy kell agebnek! Sem íred, sem szelencéd, azért ugyan barbéllyá tötted magadat. No, ez megvagyon, de azért ugyan jól tudom, hogy még ma jóllakhatom. Mert a hasam megjövendölette énnékem ma reggel.” Mikoron továbbment volna, talála egy szép szénarétet, azon öklele két kos egymással. Látván azokat a farkas, igen örüle nékik, és mondá: „Ugyan jól tudom, hogy még ma jó lakhatom. Ezeknek az egyikét megészem.” És hozzájok menvén mondá õnékik: „Vagyon-é híretökkel, hogy az egyiket megészem közületek?” Mondának a kosok: „Bátor, jó farkas uram, csakhogy ne siess véle. Mert ketten egybevesztünk és víunk egymással e szénarétért. A mi eleünktõl maradott reánk, és nem igazodhatunk rajta. Mert egyik is kévánja, a másik is kévánja. Te kedig, jó farkas uram, bölcs vagy, és sokat pörlettél. Ez okaért légy bíránk, és tégy ítíletet köztünk, és aki vétkes köztünk, azt megbün­tössed. Ez tetszenék minekünk, hogy kezéparánt állanál a szénaréten, és egyik közülünk menne a szénarétnek az egyik szélére, a másik a másikra; és hozzád sietnénk egyszersmind, és aki elõszer hozzád érközik, azé lönne a szénarét; a másikat kedig annak utána megbüntötnéd és megennéd.” Mondá a farkas: „Jó leszen, tetszik énnékem is a tü végezéstek.” Elmenének ez okaért a kosok, egyik egyfelé, a másik másfelé, és a farkas megálla a kezepin, hogy igazlátó és bíró lenne. Egybe kezdének ez okaért a kosok menni, és egyszersmind megöklelék nagy sebességgel a farkast, és szarvak közibe szoríták, annyéra, hogy mind elhánnyá a hazugnak valót, és minden oldala csontjai porcognának belé, hogy ottan is mindjárást elájula. És a kosok békével elmenének. Sok idõ múlva, mikoron ismeg felébredett volna, mondá: „Úgy kell bolond agebnek, ki nem akar kárával is tanolni. Még az apám sem volt soha bíró, én kedig eszesb akarok lenni az apámnál; úgy kell esztelen latornak. No, ez is megvagyon. De mindezáltal jó tudom, hogy még a mai napon jó lakhatom, mert a hasam megjövendölette énnékem.” És továbbmenvén, talála egy réten egy eme disznót hét malaccal. És mondá: „Ihol megvagyon immár! Lám mondám, hogy ugyan jó kell laknom ma, mert a hasam megjövendölette énnékem.” És mondá a disznónak: „Húgom, mint vagy? Bezzeg jó helyen találtalak. Vagy tégedet, vagy fiaidat meg kell ennem, mert jó kell még ma laknom.” Felelé a disznó: „Én nem jó leszek arra, mert látod, hogy koros vagyok immár. Hanem ihol vannak a malacok, ezek jó kevérek, azokat megeheted igen jóízen. De nem tiszták még, mert még nem avatták be õket. Kérlek ez okaért, hogy jövel, és avasd be õket, mert annak utána megtisztulnak, és meg nem fertelmeztötel általok.” Mondá a farkas: „Hol kell õket beavatni? Nem látok semmi vizet.” Felelé a disznó: „Jere, megmutatom a vizet, igen szépet s tisztát.” És egy malom felübe vivé a farkast, az õrzsilip mellé, hol a víz igen sebesen alámegyen vala a malomkerékre. És mondá néki: „Ez arra való hely; ez a szentelt víz, nézzedsze, mely igen tiszta. Egy pénzt meglátnál a fenekén, és úgy tetszik, hogy látok amott egy pénzt a fenekén.” Midõn a farkas aláhajolna, hogy meglátná a pénzt, a disznó erõsen megtaszítá a farkast, és az õrzsilipbe esék be, és a sebes víz a kerék alá vivé, és a lapickák megnyomák õtet a deszkás fenékhöz, annyéra, hogy minden tetemi porcognának beléje, és holt elevenen kiháná õtet a víz. Mikoron annak utána a parton ismeg felébredett volna, mondá: „Latrol jártál, ageb. Úgy kell bolondnak! Lám, soha nem akarsz eszesülni. Pappá tötted magadat, és be akarsz avatni, magad semmit nem tanoltál hozzá. No, ez is megvagyon. De azért jó tudom, hogy még ma jó lakhatom, mert a hasam reggel megjövendölette énnékem.” Mikoron ez okaért igen megéhezett volna, méne egy falu felé, és az utcán betekéntvén, láta négy kecskét egy sütõkemencén állani. És mondá: „Ihol immár! Ugyan jó tudom vala, hogy még ma jó lakhatom. A pórok nincsenek hon, mind az aratóba vannak; ez okaért bemegyek, és vagy kettõt elõvonszok bennek, és megészem azokat, és ugyan jó lakom.” És a kemence felé kezde ballagni. De mihelyt a kecskék meglátták a farkast, alászekelének a kemencérõl, és a kemencébe bebújának, és félelemnek miatta bégni kezdének. A farkas a sütõkemence elejbe jõvén mondá: „Mi dolog, jó húgaim? Mit éneköltek a kemencébe? Jõjetek ki, mert megészlek bennetek.” Felelének a kecskék: „Bátor úgy légyen, jó farkas uram; szabad légy vélünk, mert te vagy urunk. De ím egy kis dologra kérünk. Minekelõtte megennél minket, hadd mondjunk egy dicsíretet, te is segétsed mondani a lélekváltságot a mi lelkünkért. Tödd ezt a jót mivélünk; annak utána jó lakjál.” Mondá a farkas: „Bátor.” Bégni kezdenek ez okaért a kecskék a kemencébe, és a farkas ordítani kezde a kemence elõtt. Mikoron a pórok hallották volna a farkasnak ordítását, kitámadának mindnyájan a házakból, pálcákkal, dorongokkal, fustélyokkal, és erõsen megverék a farkast, és az ebek reája támadának, és erõsen mardosák vala, és a bõrét megszaggatták, és csak alég szalada el közülek. És midõn elszaladott volna, igen lassan kullaga a hegy oldalán fel. És felmenvén, egy nagy fa alá feküvék, és erõsen nyege. Annak utána valamennyére megújulván, panaszolni és gyónni kezde, és mondá: „Ó, én ídes Istenem! Mely igen sok nyavalyába és nyomorúságba estem ma. De ez mind reám jött az én gonoszságomért. Mert igen kevély voltam, és igen kegyetlen. Mennyi báránt öttem mindéltig, de egyikre sem mondottam a Benedicerét, keresztet sem vetöttem reá, és addig megöttem. Mely szép bevarrott hájat és szalannát találtam vala az úton, és megutálám, és nem akarék bennek enni. Nemde kevélység-é ez? Sem az apám, sem a jobb apám volt orvos, én sem tanoltam orvosságot, mégis én orvossá töttem magamat, és a lovat akarám megorvosolni, és a lábából a teviset kivonni. Bíró sem volt az apám soha; én is sem tanoltam soha a törvény dolgát, mégis bíróvá töttem magamat a kosok közett. Egy sem volt pap minden õseim közett, én is paraszt és minden írás nélkül való vagyok, honnég ördegbe indíttattam erre, hogy beavassam a malacokat? Deákol sem tanoltam soha, mégis a kecskékkel vecsernét és lélekváltságot akartam mondani és énekölni. Ám lásd, ha nem nagyakarat és kövélség ez? Ugyan méltán esett mindez e nyomorúság énrajtam. Ó, Jupiter isten! Nem bánnám, ha fegyverrel megbüntötnél az égbõl, hogy ugyan itten meghalnék: jobb volna énnékem.” Egy pór kedig felhágott vala egy fejszével ugyanazon fára, hogy azt megnyesnéje. És midõn mind meghallotta volna a fára a farkas ponaszolkodását és gyónását, hertelen aláhagyítá a farkasnak a hátába a fejszét, oly erõsen, hogy eltántorodék belé. És midõn felébredett volna, felkele és feltekénte a fára, és mondá: „Ó, Jupiter isten! Mely igen szentséges és búcsús hely ez? Ereklés ez a fa: mely igen hamar meghallgattatnak az imádságok e fa alatt.” És látván azonközbe az embert a fán, megijede és elfutamék onnég igen alázatoson az erdõben, ki annak elõtte igen kövélyen kijött vala belõle, és tisztességgel mondván, egy fingbe vetötte vala reménségét.

ÉRTELME

E fabula minden embert tanít, és erre int, hogy senki ne értsen feljebb õ maga felõl, hanem amint illik. Mert az ördegnek vesztése által, melyet az emberi nemzeten mûvel a bûnnek általa, vagyon ez a visszafordultság az emberekben, hogy mindenik több gyönyörûséget keres és kéván, hogynem mint illenék, avagy szükség volna õnéki. És senki meg nem elégszik az õ hivataljának állapatjával, hanem ki-ki mind feljebb, feljebb, nagyobb pompásságra és dücsõ­ségre siet. És ezeknek nagy kévánságából oly dolgokhoz kezd és oly cseleködetökbe avatja magát, melyek sem hivataljának állapatjához, sem szömélyéhöz, sem erejéhöz avagy tehetsé­géhöz ingyen sem illenek. Ott nyér az ember annak utána olyan nagy elõmentet, oly nagy tisztességet, mint ez a fingó farkas. Ennek okaért eszes és alázatos légy: eszes, gondold meg, micsoda hivatalban vagy az Istennek akaratjából; abban megmaradj. Alázatos: mert mennyével feljebb hágsz, annyéval nagyobbat esel. Ha Isten nagyobbra akar vinni: talál õ módot hozzá. Te ne kapjad, ne kergössed!