HETVENHATODIK FABULA

Egy emberkérõl és egy oroszlánról

Vala egy zömök emberke. Ez erdõs helyen lakik vala, és ott keresé életét földásással, vetéssel, favágással etc. Lakik vala kedig ott az erdõben egy oroszlán, mely nagy sok kárt tészen vala az emberkének. Mert vetését elnyomodja vala, és egyéb sok bosszúságokat mûvele rajta. Az emberke megharagvék az oroszlánra, és sokféle tõreket kezde vetni az ösvényeken, hogyha valamiképpen megejthetné az oroszlánt. Eszébe vévén azt az oroszlán, félni kezde az ember­kének csalárdságától, és mondá õ magában: „Igen okos ez a perentölke. Nem nyugszik, méglen valamiképpen megejthet.” És hozzája vévén az õ kisfiát, elhagyá azt a földet, és más földre méne lakni. Egynyíhány esztendõ múlva mondá az ifjú oroszlán az atyjának: „Ídesatyám, mi dolog ez, hogy igen sován földen lakunk? Mindéltig itt laktunk-é, avagy más földrõl jöttünk ide?” Felele az atyja, s mondá: „Nem mindenkor laktunk itt, hanem igen jó, szép, zsíros és kies földen laktunk azelõtt. De egy emberke miatt el kelle onnég búdosnunk.” Mondá az ifjú oroszlán: „E szégyen dolog, hogy egy oroszlán búdosóban essék egy perentel miatt. Bizony én odamegyek, és bosszút állok rajta.” Mondá az agg oroszlán: „Vaj ne menj, jó fiam, mert az emberke igen okos, és nagy bölcsessége vagyon. Mihelt odamégy, utánad ólálkodik, és meg nem szûnik, méglen valahol tõrben ejt és megöl.” Felelé az gyermekdid oroszlán: „Életemre mondom, hogy abból nem fogadom szódat, hanem elmegyek, és errõl e nagy bosszúságról bosszút állok.” Mondá az atyja: „No, elmehetsz, de bizony jól tudom, hogy megbánod.” A fia nem gondola véle, és elméne. Az úton menvén, talála egy lóra, mely az út mellett jára, és eszik vala a fûben. Annak túros vala a háta, és igen esztevér vala, annyéra, hogy csak a csontja és bõre vala. Mondá annak az ifjú oroszlán: „Bezzek rútul vagy! Kicsoda szörzett olyformán?” Felelé a ló: „Egy emberke vagyon itt a pusztában, az jõ reám, és megfog, és zabolát vet szájamba, és nehéz nyerget vet hátomra, és reám ülvén té s tova megyen rajtam, és jargal széllel az õ akaratja szerént. Ekképpen vesztötte a hátamat, és csak alég vagyok belé.” Mondá az ifjú oroszlán: „No, ne bánkódjál! Bizqny ezennel megállom bosszúdat az perentel kurvafián.” És onnég elõbb menvén talála egy ökerre. Az is igen esztevér vala, és a nyaka felhámolt és felcsumózott vala; az oldali is hoportosok valának. Megkérdé kedig az ifjú oroszlán az ökret: „Bezzek hitvánul vagy benne! Kicsoda szörzett tégedet olyformán?” Felelé az öker: „Egy emberke lakik itt kezel, az fog be szinetlen a járomba, és esztene vagyon, avval gyakja az oldalimat, és úgy hajt a szekérbe; abba vesztem oly igen, mert nincsen nyugodalmom tõle.” Felelé az ifjú oroszlán: „No, ne bánkódjál! Ezennel megállom bosszúdat. Megtanítom a lator perentelt, hogy többszer sem tégedet, sem mást meg nem bánt.” És midõn elejbe néze, láta egy embernyomot, és mondá: „Micsoda ez?” Mondá az öker: „Az emberkének lába nyoma ez.” Megaraszolá a gyermek oroszlán a nyomdékot, és mondá: „Ó, kurta kurvafia! Ki revid lábocskája vagyon! Hogyhogy tehet ez oly igen nagy dolgokat? Kérlek tégödet, vígy reá engemet, és mutasd meg énnékem.” Mondá az öker: „Amhol vagyon a hegyen fenn.” Mondá az oroszlán: „Mi ördeget csinál? Nem tudom, ha táncol-é, avagy mit mûvel.” Felelé az öker: „Nem látod-é, hogy kapál?” Felkiálta ez okaért az ifjú oroszlán, és mondá: „E, te lator perentel! Sok latorságot mûveltél az apámon és a több vadakon. Nem tudod-é, hogy az apám a király minden vadaknak? Bizony ezennel megfizeted, mert bosszút állok rajtad.” Az emberke mutata néki egy nagy botot, egy fejszét és egy hegyes tõrt, és mondá: „Te kevély ledér, jõj fel csak! Ím e nagy bottal agyonütlek, és e hegyes tõrrel véredet vészem, és e szekercével megkoncolom húsadat. Jõj fel csak!” Elcsodálkozék az oroszlán emberkének meréségén, és mondá: „Igen fenn vagy véle; de meglátod, hadd mehessek fel csak, alább hagyod.” Mondá az emberke: „Mit akarsz? Minem jámbor és eszesb vagy az apádnál! Lám, avval tudtam egybeférni, midõn itt lakik vala, és jó barátságunk volt egymással; nem tudom, mit akarsz te!” Felelé az ifjú oroszlán: „Az apám mást mond: ugyan azért jöttem én ide, hogy bosszút álljak rajtad.” Mondá az emberke: „Bezzek nem mást mond. Meghallanád, ha én is szömbe volnék.” Mondá az ifjú oroszlán: „Jere tehát, légy szembe az apámmal.” Felelé az emberke: „Bátor. Meglátod, hogy úgy lészen, amint én megmondottam.” Mondá az oroszlánfiú: „Jere alá tehát.” Felelé az emberke: „Tetszik, hogy bolond vagy, mert még az igaz utat sem tudod. Jere fel, itt mind e bércen menjünk elõ az erdõn által; sokkal hamarabb leszen, mert általút ez. Két nap is elõbb jutunk oda, hogynem mint az úton, melyen te eljöttél.” Felméne ez okaért a fiú oroszlán, és együtt indula az emberkével. Az emberke kedig vezérli vala az oroszlánt ösvénökre, ahol kelepcéket és tõreket vetett vala a vadoknak. És mikorontan az erdõbe jutottanak volna, mondá az emberke: „Nem jól cseleköszem, megbocsásd, mert tenéked kell elöl járnod, mert király fia vagy.” Elöl megyen vala ez okaért az oroszlánfiú nagy kevélyen, és utána jõdögél vala az emberke a hosszú bottal. És minekutána valamennyére bementenek volna az erdõbe, ottan tõrben akada az oroszlánnak elsõ két lába, és a tõr egybekötelédé a két lábát. És kiáltani kezde az fiú oroszlán, mondván: „Emberke, emberke, siess utánam! Soha nem tudom, micsoda vagyon itt a fûben: egybeszorítja a két lábomat; majd el sem járhatok.” Felelé az emberke: „Menj elõbb csak; nincsen semmi. Valami szederi általnõtt az esvényen, abban akadtál: nem árt.” És az oroszlánfiú elõbb kezde menni nagy nehezen, mert mind jobban-jobban kötölédik vala a két lába a járásban. És midõn nemigen messze ment volna, az utolsó két lábával is tõrbe esék. És midõn elõ igyeköznék menni, nem lehete, hanem eldõle. És erõsen kiáltani kezde: „Emberke, emberke, jõj élest; nem jól vagyok.” És eljõvén az emberke, mondá az oroszlánnak: „Mi lele?” Felelé az ifjú oroszlán: „Soha nem tudom, micsoda szorította lábaimat egybe. Fél nyomaig sem mehetek.” Mondá az emberke: „Úgy kell kövély latornak! Miért jöttél ide, te kevély ledér? Mi járásod volt a földen? Nem tudod-é, hogy enyim ez a föld? Az ageb lator apád szinte így járt volna, ha fel nem szödte volna a fürhálót, és más földre nem ment volna lakni. No, állj bosszút immár. De jó oskolában jöttél, megtanyítlak, hogy másszar otthon ülsz.” És kínálni kezdé õtet a köszvénnyel, a nagy bottal, és igen megveré õtet. A megveréskor kiáltani kezde a fiú oroszlán, és mondá: „Ó, ember uram, én ídes uram. Ne verd a hátamot, se a hasamat, hanem verd a füleimet, miérthogy nem akarták az apám beszédit hallani, és verd a szüvemet, miérthogy nem akart az apámnak jó tanácsának engödni. Mert õ mondja vala énnékem, hogy ide ne jõnék, mert te laknál itt, és igen okos volnál. Megmondja vala, hogy így fognék járni, ím szavát nem fogadtam, és mint jártam.”

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, mint járjanak azok, kik elhiszik magokat, és erejekbe bízván megvetnék mind szüleiknek, mind jámbor vénembereknek minden jó adott tanácsokat. Tudniillik, hogy az õ kevélységökben megcsalatkoznak, és nagy szégyenekbe és halálos veszedelmekbe esnek. Mert nagyobb az okosság és bölcsesség a nagy erõnél. Ez okaért erõdbe ne bízzál, és el ne hidd magadat. És meg ne utáld senkit, noha kicsidnek és alávalónak tetszik tenéked, akit megutálsz. Mert csakhamar terténhetik, hogy az, akit te semminek véled, terajtad hatalmat vészen, és gyõzedelmével nagy szégyenbe bekever. Tudod a Dávidnak és Góliátnak históriáját. Noha Góliát, a nagy óriás híres-neves vitéz megutálá a szegény perentelt, Dávidot, de azért ugyan meggyõzeték tõle.