NYOLCVANNEGYEDIK FABULA

Egy hangyáról és galambról

Egy hangya igen szomjú lévén, kénszeríttették a forráskútra menni, hogy ott innék. És midõn aláhajolna, hogy innék a vízbe, ottan beleesék a vízbe. Áll vala kedig egy fa a kút mellett, melynek ágai a kút felüben érnek vala, melyeken egy galamb ül vala. Ez látván a fáról a hangyát, hogy veszédnék a vízbe, egy ágocskát leszegdöle a fáról, amelyen ül vala, és azt lehagyítá a kútba. Arra mindjárást felmászkála a hangya, és azon nyugodván, kimászkála a kútból, és megmeneködék a haláltól. Azonközbe juta egy madarász. Az látván a galambot a fán, mindjárt vén egy hosszú rudat, és lépet ragaszta annak hegyire, és lassan-lassan fel kezdé azt a fának ágai közett tolni, hogy avval megfogná a galambot. Mikoron kedig ezt látta volna a hangya, hamar odasiete, és a madarásznak a lábán felmászkála, és erõsen megcsípé azt, annyéra, hogy a madarász leejté a lépes rudat. És hallván a galamb a rúdnak zörgését, meg­ijede, és látván a madarászt, elméne: ekképpen megmeneködék a haláltól.

ÉRTELME

E fabula erre int elõszer, hogy az ember jámbor legyen, és senkinek ne ártson, kárt se tegyen, hanem inkább arra igyeközzék, hogy minden emberrel jól tegyen. Mert a jótétel soha nincsen jutalom és haszon nélkül. És bár ne nézz arra, ha kicsin, együgyû, szegény etc., akivel jól tész. Mert módja adatik idõvel, hogy ismeg jóval, szolgálattal és haszonnal lehet tenéked. Másszor tanít e fabula hálaadásra, hogy hálaadatlanok ne legyünk, és hogy a jót gonosszal ne füzessük, hanem tiszta jóval. Mert ebtermészetûek azok, kik a jót gonosszal megfüzetik. Mert ha az eb a vízbe esik, ha kezeddel hozzányúlsz, hogy kivonjad: ottan megharapja a kezedet.