NYOLCVANÖTÖDIK FABULA

A méhrõl és Jupiter istenrõl

Egy méh vén mézébe és viaszában, és ezeket ajándékba vivé Jupiternek. Jupiter igen jó néven vévé ezeket, és ajánlá magát a méhnek. És a méh könyörgeni kezde Jupiternek, hogy ezt e jót tenne õvéle, hogy minden, valaki kosárához kezdene, és mézét ki akarná vinni abból, és õ azt megmarná, hogy az ottan meghalna. Jupiter megbúsula hallván ezt a könyörgést, és miérthogy igen szereti vala az emberi nemzetet, olyan választ tõn a méhnek, hogy õ senkit meg ne marnája: mert ha valakit megmarna, nem akarná, hogy az meghalna, hanem hogy õ maga a méh meghalna. És Jupiternek akaratjából így lõn. Most is úgy lészen; hogy valamely méh megmarja az embert, annak ottan meg kell halni.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy minden emberhöz jóakarattal legyünk, és senkinek gonoszt ne kévánjunk, senkit meg se átkozzunk. Mert az átoknak oly természeti vagyon, hogy arcol visszatér arra, aki átkozódik. Mert az Isten jóakaró az emberekhöz, megáldja õket, és minden javaival megajándékozza õket. Annak felötte kegyelmes, irgalmas és igen tûrõ etc. Azt akarja ez okaért, hogy az õ természetit kövessük. És mikoron felebarátunk egy történetbõl ellenünk vétközik, nem akarja, hogy mindjárást örök veszedelmet reája kiáltsunk.