NYOLCVANNYOLCADIK FABULA

A tekenés békáról és kösselérõl

A tekenés béka magában panaszolkodván, mondá: „Nem tudom, micsoda állat vagyok én; ím, mely rövid lábaim vannak, de mindazáltal ezt a nagy pajzsot a hátamon kell viselnem, és mindéltig a földen mászkálnom. Mennyé sok madár vagyon az ég alatt; mely igen szép magasan röpülnek, és senkitõl semmit nem félnek. Vajha én is ezenképpen felmehetnék!” És elméne a madarakhoz, és mondá nékik: „Valaki engemet felvinne az égbe közületek, annak nagy titkot jelenteném meg, miképpen megtalálhatni a szép gyöngyeket a csigáknak házaiban.” Maga õ maga sem tudja vala, hol kellene azokat megtalálni. Mondá a kösselõ: „Ím én felviszlek.” És körme közé vévé, és felvivé magason az égbe. Ott fenn immár meg kezdé kérdeni a tekenés békát, hol kellene a szép gyöngyeket találni. És midõn meg nem mondhatnája, körmelni kezdé a kösselõ a tekenés békát, és kénszeríteni, hogy megállaná a fogadást. És jajgatni kezde, és mondá: „Jaj énnékem! Mit mûveltem? Bolondul cseleködtem, hogy ide fel, hol semmi járásom nincs, kévánkoztam. Ha a földen maradtam volna, nem volnék most oly nagy gyötrelembe. Jaj énnékem!” Eluná a kösselõ a tekenés békának panaszol­kodását, és megharagván, aláhagyítá. És az a földre esvén, mind elszéledék és elvesze.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy ki-ki mind az õ Istentõl elrendelt állapatjában megmaradjon, és szertelen abból ki ne hágjon. Mert bölcs az Isten. Miképpen hogy tudta az embert teremtöni, azonképpen jól tudta, minémû állapatba helyheztesse õtet. Avval ha az ember meg nem elégöszik, hanem kevélységbõl kihág belõle; amennyével feljebb akar hágni, annál nagyobbat esik alá. Igen jó ez okaért az embernek az õ állapatjában isteni félelemben megmaradni.