KILENCVENHARMADIK FABULA

A fennyûfáról és galoganyáról

Egy igen szép, egyenes és magas fennyûfa álla egy galagonyatevis mellett. És az, megutálván a galagonyateviset, mondá: „Bezzek sûrõ bojtos, tevises bokor vagy, és igen alacson. Ugyan nem vagy méltó, hogy együtt mellettem állj. Mert én szép egyenes és magas vagyok, annyéra, hogy tetejem a fellegöket feléri. Nagy becsületben is vagyok. Mert engemet a hajókban kezéparánt felállatnak, és az árbocfát csinálnak belõlem, és énhozzám kötik a vitorlákat, és nagy becsületbe vagyok. De te kicsoda vagy? Ott állasz, mint egy méhkaptár, alacson, és minden ember megutál. Ez okaért nem vagy énhozzám hasanló.” Felelé a galaganyatevis: „Igazat mondasz. Szép vagy, és én igen hitván termetû vagyok. Sem vagyok hozzád hasonlatos. De mit tehetek róla, holott a természet így és olyan termettel látogatott meg? Mostan úgy vagyon, igen fenn vagy véle és teljességgel megutáltál engemet, és a dücsõség mind neked áll. De ha kevés idõ múlva eljõ a favágó, és meg kezd kerengeni, és éles fejszével tégedet kocogatni, és a földre leejteni, és szép ágaidat lenyesni, vaj mint akarnád, ha te is olyan bokor tevis volnál. Mert engemet nem bánt senki, de tégedet nagy gyönyörûséggel levágnak. Mit használ ez okaért tenéked a te kérködséged?”

ÉRTELME

E fabula inti azokat, kiket az Isten meglátogatott külemb-külembféle szép ajándékokkal, hogy az õ ajándékok miatt el ne higgyék magokat, és meg ne utálják a szegény együgyûeket. Mert az Isten gyûlöli a kevélyeket. Abból lészen az, hogy gyakorta elesnek, és nagy szégyent vallnak. Az együgyûek kedig megmaradnak etc.