KILENCVENNEGYEDIK FABULA

Egy síró gyermekrõl és egy orvról

Egy gyermek üle egy igen mél kút mellett igen sírván, és nagy szomorúságot és bánatot megmutatván. És ehhöz találkozék egy igen okos orv, nagy szorgalmatossággal kezdé kérdözni a gyermektõl az okát, miért sírna és bánkódnék oly igen. A gyermek álnakságot gondolván, mondá az orvnak: „Jaj, egy aranyvederkém vala, és avval merítek vala vizet, és belészakada a kútba. És immár semmiképpen nem lelhetek módot hozzá, hogy kivehessem a kútból.” Örüle a kévánatos orv a beszédnek, és mindjárást leveté a felsõruháját, s lehága a kútba, és keresni kezdé az aranyvedret. Méglen õ ott keresi vala az aranyvedret, az inas felkapá a felsõruhát az orvnak, és elfuta véle az erdõbe. És midõn sokáig megkereste volna az aranyvedret, látá, hogy hejábavaló volna keresése, és kihágván a kútból, nem találá meg a letött felsõruháját. És bánatban esvén, egy kõre leüle, és igen kezde sírni, és mondani: „Vaj bolond, hogy nem elégöszel meg a tieddel? Ím, mást keresvén, egy sincsen immár.”

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy ki-ki mind avval megelégödjék, amit az Úristen néki adott és amivel megajándékozta õtet. És hogy a más ember marhájának kévánságától megoltalmazza magát. Mert az Isten igaz, ki hamar az õ igazságának ítíletibõl ezt mûveli, hogy úgy rendeli a dolgot, hogy ha a másét álnaksággal és hamissággal magadnak akarod koporítani, hogy a tiedet is utána veszted. Mert mihelt igyedet és keresményedet az Isten meg nem áldja, ottan meg­kábulsz, és egyik kárból a másikban esel, és abból megbúdulsz.