MÁSODIK FABULA

A farkasról és a bárányról

Egy farkas, igen szomjú, elméne innya a patakra. Midõn ijutt volna, alátekénte a patakon nagy messze, és láta ott egy báránt, hogy innék a patakból. Alásiete ez okaért a bárányhoz, és mondá annak: „Miért zavarod fel a vizet énnékem? Miért nem hagysz innom?” Mondá a nyavalyás bárány: „Hogy zavaríthattam volna fel a vizet tenéked, holott ide alá ittam legyen: te kedig tova fel, honnég aláfoly ide a víz.” Mondá a farkas: „Micsoda? Lám, szömbe mersz szökni velem! Miért szidogatsz?” Mondá a bárány: „Jaj, nem szidlak, jó uram.” Mondá a farkas: „Mind te, mind szüleid és minden nemzeted ellenségim voltanak énnékem. Az apád is ugyanezen bosszúságot mûvelé rajtam hat hónappal ezelõtt.” Mondá a bárány: „E világon sem voltam én akkor.” Mondá tovább a farkas: „Mindenütt csak kárt tész. Vetésemet sem tarthatom meg miattad, mert mindenütt elrágod.” Felelé a bárány: „Hogyhogy rághatom el vetésedet, holott nincsen fogam?” Megbúsulván a farkas, mondá: „Pokol érne okadásoddal. Bezzek megfüzetsz.” És ottan megfojtá s megövé.

ÉRTELME

E fabulával írta meg Ezópus e világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlensé­gét, hogy nem gondolván sem az Istennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják. Dühös nevet költnek az ebnek, csak hogy megölhessék. Vagy ötte meg a hájat, avagy nem, de pálcát keresnek neki. Ugyan bûnes a csörc, vagy vétközett a szegény ember, avagy nem. Pauper ubique iacet. Jaj e nagy hamisságnak!