TIZENEGYEDIK FABULA

A kesselérõl és rókáról

Egy kesselõ elragadá egy rókának a fiait, és felvivé õket az õ fészkébe, hogy fiainak enni adná azokat. Utánafutamék a róka, és igen könyörge néki, müvelhogy visszaadná néki a fiait. De a kesselõ nem gondola könyörgésével, hanem megutálá a rókát, mondván: „Mit csácsogsz? Nem gondolok teveled, holott látom, hogy apró marha vagy. Nem tartok tetõled semmit.” A róka bosszonkodni kezde, és elmenvén apró aszú fát kezde gyûteni és a fa környül rakogatni titkony, amelyen a kesselõnek fészke vala. Annak utána tüzet hoza, és a rakás fát a fa környül meggerjeszté. És midõn a füst mind lángostól fel kezdene menni a fának ágai közübe, és a fa tûznek sebessége miatt csattogni kezdene, megijede a kesselõ mind fiastól, és könyörgeni kezde a rókának, mondván: „Kérlek tégedet, ídes barátom, vond el a tüzet, ne gerjesszed: ím aláhordom fiaidat éppen, soha nem bántlak többszer.”

ÉRTELME

E fabula arra inti az urakat és a kazdagokat, hogy kevélyek ne legyenek, és a szegényeket és együgyûeket meg ne utálják. Mert egyik a másikkal jó. Mert ha az úr, nemes, gazdag: ember; nem kevetközik belõle, hogy az együgyû szegény ökör avagy disznó legyen. Bezzeg nem; hanem õ is ember, kinek Istene és teremtõje vagyon, ki az emberekre gondot visel. És miérthogy igaz, gyakorta az õ szent bölcsessége által úgy rendeli a dolgot, hogy a nagy urak, dúsok etc. oly nyomorúságban esnek, hogy még a szegény embernek segítsége nélkül szûkelködnek. És gyakorta igen együgyû ember által nagy nyomorúságba és veszedelembe esnek. Azért mondják ezt közbeszéddel: Et formica suam habet iram. Kicsin a hangya: de meg tud azért búsulni.