TIZENNEGYEDIK FABULA

Az oroszlánról, tulokról és szamárról

Egy oroszlány, idés és koros, megerõtlenedett vala, és csak alég ballaghat vala. És midõn elnyútózott volna, eljöve egy vadkan, és tajtékot túrván, megvágá hosszú fogaival az oroszlánnak az oldolát. Másfelõl eljövén a tulok, éles szarvaival megöklelé az oroszlánt. Midõn a szamár azt látná, mondá: „Bezzeg gonosz vad ez! Még õseimnek is halálos ellensége volt.” És nekimenvén, az utoljával megrúgá az oroszlánt. Az oroszlán igen fohászkodván, mondá: „Jól vagyon. Mikoron ifjú és erõbe volnék, nagy böcsületbe és tisztességbe valék; mert minden vadak tisztelnek vala engemet, és az én híremet hallván igen megijedének; egynyíhánnak is meghorcoltam a háta bõrét. De mostan nincs mit tönnem: mert kiaggottam belõle. Bosszút nem állhatok. Ez okaért látom, hogy minden reám támad, még az is, kinek nem gonosszal, hanem jóval voltam. Látom ez okaért, hogy csak addig tart a tisztesség és a becsület, méglen a félelem tart. Bezzeg hiába volt minden dicsõségem. No, csak békösséggel kell elszenvednem.”

ÉRTELME

E fabula inti a dúsokat és a hatalmasokat avagy kegyetleneket, hogy el ne higgyék magokat, és a jó szerencsébe ne bízzanak, mert nem állandó, és igen hamar vége lészen és megváltozik. Ez okaért isteni félelemmel és kegyességgel uralkodjanak és bírják az õalatta valókat; és úgy viseljék magokat, hogy ne féljék csak, hanem minden ember szeresse õket. Mert noha urak és hatalmasok, azért ugyan õreájok is érközhetik a nyavalya, mint az egyéb emberekre is. Igaz az Isten, ki mind a kegyetlenséget, mind a döllyeséget megutálja. A kevélyeknek ellene áll (úgy mond Szent Péter). De az alázatosokat szereti, és megajándékozza azokat.